Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet
És a fehérség — mindenütt vakító, mélység nélküli, abszolút fehérség. Fehérség, amely vonz, s ha valaki hagyja magát elcsábítani, csapdába ejteni, és elindul a fehérség belseje felé, elpusztul. A fehérség elpusztít mindenkit, aki közeledni merészel hozzá, aki fel akarja tárni titkait. Letaszítja őt a hegytetőkről, otthagyja halálra fagyottan a havas síkon. A szibériai burjátok minden fehér állatot szentnek tartanak, hisznek abban, hogy ha megölik, bűnt követnek el, kihívják maguk ellen a halált. Úgy tekintenek a fehér Szibériára, mint szentélyre, amelyben az Isten lakik. Meghajolnak síkságai előtt, magasztalják tájait, s folyton attól félnek, hogy onnan, annak a fehérségnek a mélyéből előjön a halál. A fehérség gyakran összekapcsolódik a szükségszerűség, a vég, a halál fogalmával. Azokban a kultúrákban, ahol az emberek félnek a haláltól, a gyászolók feketébe öltöznek, hogy elriasszák maguktól a halált, elszigeteljék, a halottra korlátozzák. Ott azonban, ahol a halált csupán a létezés egy más formájának, más megjelenésének tartják, a gyászolók fehérbe öltöznek, és a halottat is fehérbe öltöztetik: a fehér szín itt a tudomásul vételnek, a beleegyezésnek, a sors elfogadásának a színe. Van valami ebben a januári szibériai tájban, ami gúzsba köt, lenyom, megbénít. Mindenekelőtt a hatalmassága, határtalansága, óceáni végtelensége. Itt a tájnak, a világnak nincs vége. Az ember számára a kényelmes, megfogható, kézhezálló mérték a faluja, földje, utcája, háza mérete. A tengeren a hajó fedélzetének nagyságajelenti ezt a mértéket. Az ember olyan térségre teremtődött, amelyet egyszerre, egy nekirugaszkodásra átszelhet. Krasznojarszk - Novoszibirszk Krasznojarszk után (ez már az utazás negyedik napja?) világosodni kezdett (az évnek ebben a szakában a nap nagy részében sötétség uralkodik errefelé). Teázom és bámulok kifelé az ablakon. Ugyanaz a havas síkság, mint tegnap. Mint tegnapelőtt (és lendületemben hozzá akartam már tenni: mint egy éve. Mint évszázadokkal ezelőtt). Ugyanazok az erdőtömbök. Ugyanazok a zugok, tisztások, a nyitott térségeken pedig ugyanolyan magas, a szél által a legfurább alakzatokra formált hóbuckák. Hirtelen eszembe jut Cendrars ,,A transzszibériai express és a franciaországi kis Johanna prózája” című verse, amely még az első világháború előtt született. Ebben a versben a költő ugyanezt az útvonalat teszi meg, csak ellenkező irányban — Moszkvából Harbinba. A refrén egy állandóan ismétlődő kérdés, amelyet a költő rémült barátnője, Johanna tesz föl: „Blazsej, mondd, nagyon messze vagyunk a Montmartre-tói?” Johanna ugyanazt érzi, amit mindenki, aki Szibéria fehér végtelenségébe tart — a nemlétbe való elmerülést, az eltűnést. A szerző nem tudja őt megvigasztalni: „Messze vagyunk, Johanna, hét napja utazol már Messze vagy a Montmartre-tól”. Párizs a világ közepe, hivatkozási pont. Hogyan lehet mérni a távolodás, a távolság érzését? Messze vagyunk, de mitől, milyen helytől messze? Hol van bolygónkon az a pont, amelytől távolodva az emberek úgy érezhetik, hogy egyre közelebb kerülnek a föld széléhez? Vajon e pontnak csak érzelmi jelentősége van (a házam, mint a világ közepe)? Vagy kulturális (például a görög civilizáció)? Vagy vallási (például Mekka)? Az emberek többsége arra a kérdésre, hogy mit tart a világ közepének: Párizst vagy Mexikót? - ezt válaszolja: Párizst. Miért? Hiszen 37
