Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet

Mexikóváros nagyobb Párizsnál, van metrója és nagy festészete, vannak nagyszerű műemlékei és remek írói. És mégis azt mondják — Párizs. Vagy jelentse ki valaki, hogy az ő számára Kairó a világ közepe! Hiszen Kairó is nagyobb Párizsnál, ott is vannak műemlékek, egyetemek, festészet. És mégis, hány ember szavazna Kairóra? Vagyis marad Párizs (mindenesetre Párizs maradt akkor, amikor a rémült Johanna szorongó szívvel Szibérián átutazott). Marad Európa. Az európai civilizáció az egyetlen, amelynek voltak világméretű ambíciói, s azokat meg is valósította (majdnem). Más civilizációk (például a majáké) vagy technikai okokból nem tudták ilyen irányú ambícióikat kielégíteni, vagy egyszerűen nem is voltak ilyen törekvéseik (például Kína) abbeli meggyőződésükben, hogy már meghódították az egész világot.

Egyedül az európai civilizáció mutatkozott képesnek arra, hogy áttörjön saját etnocentrizmusán. Ebben a kultúrkörben született meg más civilizációk megismerésének szándéka, és az a teória (Bronislaw Malinowski fogalmazta meg), hogy a világkultúrát egyenrangú kultúrák konstellációja alkotja.

Novoszibirszk - Omszk

Nappal, éjjel és megint nappal.

A vonatkerekek monoton, tolakodó zakatolását egyre nehezebb elviselni. Legnehezebb éjszaka: az ember úgy érzi, hogy a zakatolás körbefogja, zárva tartja, mint egy rázkódó, vibráló ketrec. Hóviharba kerülhettünk, mert az ablakot hirtelen belepte a hó, és a szél süvítését benn, a fülkében is hallani.

„Ut sehol, csak szörnyűséges hegyek és szurdokok”

Omszk - Cseljabinszk

Az utazás hatodik vagy talán hetedik napja. A hatalmas, egynemű térségben elvesznek az idő egységei, nincs kötelező érvényük, nem jelentenek semmit. A percek, órák alaktalanná, formátlanná, folyóssá válnak, mint Salvador Dali szétfolyó órái. Ráadásul a vonat különböző időzónákon halad át, az óramutatókat ilyenkor át kell állítani, de minek, mit nyerek vele? Gyengül bennem a változás érzése (az idő legfőbb determinánsa), de még szükségét sem érzem a változásnak; az ember itt egyfajta ájulatban, zsibbadtságban, belső mozdulatlanságban él. Ilyenkor, januárban az éjszakák nagyon hosszúak. Még nappal is nagyobbrészt sötétszürke, konok félhomály uralkodik a tájon. Csak néha süt ki a nap, olyankor a világ ragyogóvá, világossá, kontrasztossá, jól körülhatárolttá válik. De aztán a sötétség annál mélyebb, annál egyetemesebb.

A transzszibériai vasúton utazva mit láthat az ember az ország úgynevezett valóságából? Tulajdonképpen semmit. Az út nagy részét sötétség fedi, de napközben sem látni sokat a havas, szétterülő pusztaságon kívül. Néha egy-egy kis állomást, éjjel magányos, alig kivehető fényeket, holmi kísérteteket, amint a hóalagútban vágtató, de a legközelebbi erdő mögött máris eltűnő vonatot bámulják.

Kétszemélyes fülkében utazom, végig egyedül. Fárasztó ez a magány. Olvasni nem lehet, mert a vagon jobbra-balra dülöngél, a betűk ugrálnak, elmosódnak, s rögtön megfájdul a szemem. Nincs kihez szólni. Kimehetek a folyosóra. És akkor mi van? Az összes fülke zárva, azt se tudom, utazik-e bennük valaki, mert nincs ablakuk, nem lehet a folyosóról benézni.

— Utazik valaki ezekben a fülkékben? — kérdezem a kalauzt.

38