Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Ryszard Kapuscinksi: A Birodalom (Transzibériai vasút 1958) - Fordította: Szenyán Erzsébet
hogy városban vannak: „A hatodik napon utcakő zajára lettem figyelmes. Szmo- lenszk volt”. A sötét kibitkából egyenesen sötét cellába zárják, Kopec sosem tudja, mikor van éjjel, mikor van nappal: „Volt ott két vasrácsos ablak fekete deszkákkal beborítva, hogy a nappali világosság be ne jusson. Egyedül kellett eltöprengenem, mely napszakban vagyok, mert az őrség soha nem váltott velem szót”. Az utazástól kimerült generális nem tud aludni, mert az állomáshely, ahol Szibéria belseje felé menet megálltak, kivégzőhely: „aludni nem tudtam: a falak mögül, cellámon túlról holmi verések, kínzások zaját, bilincsek csörgését véltem hallani”. Kihallgatásra hurcolják a generálist. „Kérdik Kopecet — írja Mickiewicz — mi volt lázadásának indítéka. A hazaszeretet — válaszolja. A bizottság fölháborodik e válasz hallatán, és félbeszakítja a kihallgatást, nem tűrhetvén a fogoly büszkesé- gét”. A generálist viszik tovább keletre. „Szmolenszktől Irkutszkig — emlékezik Kopec — őrzőim közül három katona elpusztult, mások kezüket, lábukat törték, amikor részeg óvatlanságukban lezuhantak kibitkám tetejéről. Gyakran előfordult, hogy amikor jól meghajtották a lovakat, a kibitka fölborult, s a lovak akár negyed mérföldön át is vonszolták, én pedig bezárva hánykolódtam, mint hering a hordóban, minthogy azonban körbefogott a zsák, a szalma és szecska, hát megmenekültem”. A generális, annak ellenére, hgoy koporsó-kibitkában viszik őt, tisztában van azzal, hogy még így is bizonyos privilégiumokat élvez — őt szállítják, másokat gyalog hajtanak éveken keresztül: „Útközben láttam néhány száz, mindkét nembéli száműzöttből álló csapatokat, ezek Irkutszk felé tartottak igen szerény őrség kíséretében, s így mennek településtől településig, és majd csak három év elteltével érnek el Európából Irkutszkba. Elszökni senki sem tud, mert hogy sehol nincs a környéken emberi település... ha pediglen a száműzöttek közül valaki az útmenti erdőben akarna elrejtőzni, az a vadaknak esik martalékául...” A száműzött vándorútja azonban nemcsak helyben és időben történő áthelyeződés. Együtt jár vele ugyanis bizonyos elembertelenedési folyamat: aki végre célba ér (ha útközben meg nem hal), már mindent elvesztett, ami emberi. Nincs neve, nem tudja, hol van, nem tudja, mi lesz vele. Elvették tőle a nyelvét, senki sem akar vele beszélni. Küldemény, dolog, játékszer lett belőle. A generálist végül a kibitkától is megfosztják, gyalogosan hajtják tovább: „Mindig reggeltől estig mentünk, megállás nélkül”. És hozzáteszi: „Út sehol, csak szörnyűséges hegyek és szurdokok”. Ulan-Ude - Krasznojarszk „Út sehol, csak szörnyűséges hegyek és szurdokok”. Szerettem volna látni a Bajkált, de éjszaka volt, fekete folt a zúzmarás ablak keretében. Csak reggel pillantottam meg a hegyeket és szorosokat. Mindent hó borított. Hó és hó. Január van, a szibériai tél közepe. Az ablakon túl mintha minden megdermedt volna a hidegben, még a fenyők is olyanok, mint hatalmas, megkövesedett jégcsapok, hóból kiálló, sötétzöld sztalag- mitok. Mozdulatlanság, a táj mozdulatlansága; és a vonat is mintha egyhelyben állna, mintha része volna a vidéknek — szintén mozdulatlan. 36
