Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Bodri Ferenc: Camus-kudarc Magyarhonban - 1948
ni..., magyar nyelven az ,igen’-t, tehát a választ arra, ami az időben, kérdés alakjában megérett. Mi lehetett ez az ,igen’?... Inkább érzés volt, mint tudat, amikor azt hittem: mégis valami, amit humanizmusnak’lehet nevezni... ” - írja Márai Sándor „Európa elrablása” és az írói elhivatottság összevetésének végső hazai tanulságaként {Föld, föld!... - 1972). Csalódnia kellett és vele együtt nem kevés társának ugyanígy. A humanizmust és a szabadságot egy „megváltozott világkép”, az új szellem bűvkörében, „az októberi forradalom fényénél” lassanként másféle módon értelmezték errefelé. Mindegyre kényelmetlenebbé kezdett válni „a polgári humanista” lamentáció. A marxista-leninista esztétika régi és újabb bajnokai ez idő tájban még csak vitatkoznak, Lukács György kezdetben „az irodalom és demokrácia, a demokrácia és kultúra” kérdésköreivel foglalkozik (1946). De az MKP Politikai Akadémiáján 1948 április 9-ikén már összefoglalja „A Párt és a magyar kultúra” kapcsolatát és feladatköreit. Néhány hét múlva a marxista esztétika alapelveit ismerteti {Csillag - 1948 május-június), a Magyar Dolgozók Pártja alakuló kongresszusán pedig már (június 14.) „a művészet és tudomány igazi szabadságát” határolja körül {Csillag - 1948 július). Erősen felgyorsult az irodalmi honfoglalás üteme, előkészületben a súlyosabb politikai támadás. Márai és mások számára, akár Camus könyvének csupán a döntés kényszere, a választás lehetősége marad. Emigráció, a könyvek bezúzása, elhallgatások, számonkérések és ítélkezések követték „az új magyar kultúra” nekilódult fejleményeit. A nyolc „európai utas” 1947 elején egyre borúsabb és szűkülő horizontú hazai szellemi világba érkezett. Megindult és kitartó következetességgel előrenyomult a felőrlés liturgiája, „a kultúrpolitika frontján a kapitalista kultúra csődje” elleni agresszió. Elkezdődött „a fordulat éve előkészítésének” időszaka a művészeti és irodalmi közéletben, a Szabad Nép gárdája {Horváth Márton, Révai József, Kállai Gyula, Szigeti József, Keszi Imre és mások), mellettük - amíg tudják és tehetik - „társutasok” gombolyítják a kommunista kultúrforradalom „vezérfonalát”. A fonál lassanként a kiadók és írók köré gombolyodik. Lukács György 1947 nyarán még „az elfogulatlan irodalomszemléletért” szállt síkra {Forum - július), közben a szelídebb szembehelyezkedés hangján és a maga kérlelhetetlen elemző stílusában a polgári filozófiák válságának kérdésköreivel, így az egzisztencializmus és marxizmus egymást kizáró kapcsolatával foglalkozik („...Semmi kétség: rövidesen az existencializmus lesz a mai polgári értelmiség uralkodó áramlata...” - jósolja meg itt), novemberben már „a megváltozott világképről” ír. A pontosan meghatározott folyamatban a nála igyekvőbbek és ez okból el- szántabbak az övénél jóval magasabbra emelik hangjukat. Példánk a Csillag „Ne olvassa el” rovata lehet kezdetben, majd a Fórumban és itt Márai és Déry műveinek elemzései, mellettük másoké, közben a nyugati irodalmak magyar nyelvű megjelenései. Lukács Heine és Gorkij, Ady és Kassák, Déry és Márai művei kapcsán a marxista esztétika módszerét mutatja fel, közben a népi irodalom múltját és jelenét határozza meg (Valóság), a Szabad Nép hasábjain a „Mire jó a kétség- beesés?” kérdéskörét feszegeti (1948 március), a magyar irodalomtörténetírás revízióját követeli, kijelöli a marxista kritika feladatait. Az említettekben és a „társ- utasokban” magánál nemcsak elszántabb elv- és harcostársakra talált, de sokszor harcosabb ítélkezőkre is. Meglepő, hogy nem ritkán az itthoni elhallgattatásból ismét szóhoz jutó, akár a nyugati emigrációkból hazaérkezők közül. „...A Fórumból igyekeztem népfrontlapot csinálni. Nem kommunista lapot, hanem olyan népfrontlapot, mely a népfronton belül a kommunizmus igazát hirdeti...” - mondta egy későbbi interjúban az egykori szerkesztő, Lukács György. Ma 64
