Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Bodri Ferenc: Egy kivételes életút művészi képeskönyve (Lucien Hervé monografikus albuma)
sóként inkább azért, hogy az 1978-ban még eléggé szokatlan látószögből bemutatott „távoli világ” az eléggé zárt község akkor tizenéves tanulói körében mennyire jeles és máig emlékezetes sikert hozott, és persze a művész rangját nem csekély mértékben emelte a hétvégeken Budapestről fürtökben érkező látogatók hada, módfelett növelve az egyetlen vendéglátóipari objektum forgalmát, egyben felmutatva a megyei, járási (stb.) „éberség” hiányosságait. Panaszkodtak is a családfők utóbb: nem kevés gyerek ajándékoztatta meg Húsvétkor vagy a tanév végére fényképező masinával magát, feltűnő módon igyekezve, hogy megvalósuljanak ehhez „a kedvező családi feltételek”. A másik eredmény ennél közvetlenebbül és egyértelműbben mutatkozott: az eléggé tájékozatlan és ugyancsak beijedt „felsőbb káderek”, az „irányítás hivatalnokai” sok mindent megkíséreltek azért, hogy a tárlat sikere és publicitása minél csendesebb és kedvezőtlenebb legyen. Persze korántsem valamiféle esztétikai okból, a fényképek bemutatása ellen emeltek gátakat (aligha ismerték az alkotót, Hervé baloldali és antifasiszta érdemeit), inkább a képeken megnyíló „világképtől” félhettek csupán, ettől kívánták óvni a tárlatlátogatókat, leginkább pedig a cselekvés felelőssége irritálta azokat, akiknek, .irányítás” papíron és hivataluk szerint a feladata volt. Megvonásokkal nem élhettek, hiszen ugyanez az ifjúság teremtette elő a diszkóklubbal a tárlatok anyagi feltételeit. Magáért dolgozott mások helyett, a pénzét így költötte el. A többi között talán még fotóskor is alakulhatott. Ebben egy csipetnyi hazai „művészettörténeti adalék” a hetvenes évek végéről, amelyben sok minden megmutatkozott. Talán ugyanígy alakultak a körülmények Hervé körül a Major Máté szorgalmazására és felelősségére megvalósult Foto és építészet kiállítás során (Magyar Építőművész Szövetség székháza - 1964), ahol a revelációs értékű fényképek látványa mellett emlékezetes élményt nyújtott a tárlat szerény katalógusa is: bőséges részleteket adva Kemény István fordításában Paul Valéry „Eupalinos vagy az építész” című dialógusának gondolataiból. A teljeset közel tíz év után vehettük kézbe Somlyó György áldozatából. A kitűnő Kemény István persona non grata volt, majd lett ismét idehaza, kéretik róla felütni Bor- bándi lexikonét. De az 1964-es tárlaton és ennek katalógusában honi nyelven először két esztétikum — az íróé és a fényképészé — szerencsésen és a fényképek látványának tanulságaiban így találkozott. A Valéry-mű közel egyharmada lett olvasható az itt bemutatott 63 felvétel tudatformáló kísérője- ként. Bár az eléggé zárt körű tárlat hasonlóan zárt körű ismertséget hozott. Átfogóbb sikert a fényképész, tájékozódást az érdeklődők számára az első album (Építészet és fénykép - 1968) megjelenése, majd a XX. századi magyar származású művészek külföldön kollektív kiállítása (Műcsarnok - 1970) hozta meg, a műanyag felületre és kerámiára „átvitt” Hervé-képek a nagy nyilvánosság előtt Brassai, Capa, André Kertész, Moholy-Nagy, Haár Ferenc és mások felvételei társaságában szerepeltek először idehaza. Bár az 1947-es, festőként való bemutatkozás után. Néhányat a Hervé-festmények közül szívesen látok az új album lapjain, gyanítva, hogy ebben a műformában is megállta volna helyét. Régi emlékek és elmúlt szerelmek élednek újra a reprodukciókon, az életút dokumentumai. Meglepő, hogy az alkotó következetesen egy-egy esztendőt téved budapesti bemutatkozásainak évszámai körül. És persze tény, hogy az „önálló bajnai” néhány hónappal előzte a Fatehpur Sikri, a mogulok fővárosa fényképes bemutatóját (Dorottya utca — 1978), amelynek egy „total planja” az új album borítójára került. Majd egy újabb könyvvel (Az építészet nyelve - 1983; Illyés Gyula bevezetője után itt már Somlyó fordításában a Valéry-idézetek) és egy összefoglaló tárlattal (Budapest Galéria -1988) folytatódott Lucien Hervé ismételt honfoglalásainak története a Batár Attila válogatásával és interjúival megjelent, a teljes eddigi életet és életművet felmutató, mindent átfogó gyűjteményes album előtt. A monografikus igénnyel egybefoglalt kötet öt beszélgetésben követi nyomon az 1910-ben született Elkán László, a későbbi Lucien Hervé fordulatos életútját és kísérleteit az első riportfényképektől kezdődőn az architektúrával elkötelezett kapcsolatáig, amelyben meghatározó a Le Corbusier mar- seille-i „lakóegységével”, majd az alkotóval való találkozás és együttműködés másfél évtizeden át. Közben és előbb a számomra oly kedves művészportrék (Matisse, Utrillo, Cocteau), az Eiffel-toronyról készített fényképeposz. Utóbb az építészet történelmi emlékeivel való, számlánkra is a felfedezés erejével ható személyes találkozások a 90
