Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Ittzés Mihály: Mesterek műhelyében (Bónis Ferenc: Hódolat Bartóknak és Kodálynak
fényképész utazásai során. Görögország és Spanyolország mellett Japán és Szíria, India és Peru ismeretlen világa nyílik meg a felvételeken. Ugyanígy a modern építészet önálló szemléletű felfedezése a Ronchamp-i kápolna, a Le Thoronet-i cisztercita apátság, az Escorial, a spanyol népi építészet és mások után. Az, hogy melyik világról láttunk volna szívesebben többet a fényképek között, természetesen ízlés és érdeklődés dolga, magam a portékra és a riportképekre, Corbu más építményeire, a Földközi-tenger mellékének más vidékeire szavaznék szívesen — az „ízelítők” étvágyat ébresztenek. Akár a részben színesben közölt felfedezések (,,A szép az utcán hever"), amikor a látszólag köznapi utcai látvány elemei, egy penészes, vagy letépett plakátrétegek reliefjeitől szabdalt falfelület - akár egy bemázolt kirakatüveg lett a téma, valamiféle általánosan „meg nem látott” világot nyitva a fényképeket szemlélők előtt. Annak a Párizsban megjelent albumnak képeire gondolok (Le beau court la rue - 1970), amelyhez Kassák Lajos írt bevezetést. A jóbarát írása ennek az albumnak is élére került. Szememben talán a legautentikusabb „ítész” elemzi itt Lucien Hervé művészetét: „...Ezek a fotók jelentősen bizonyítják optikai kultúránk korszerű fejlődését írta Kassák ma is érvényesen —, ...a vizuális kultúra fejlődéséről tanúskodnak. Korunk, a technikai eszközök segítségével, egyesíti az időt és a teret, hogy a látás, a reveláció és a demisztifikálás művészetévé váljék. ” Hervé képalkotása valóban a felismerés és a fölösleges elemektől való fel- szabadulás indítékaiból született, és nemcsak az architektúra modem vagy történelmi öröksége körül, de frankhoni, indiai és másutt meglátott pillanatképeiben, kitűnő művészportréiban is. „...intuícióival irányítja a gépét egy-egy pontra..., hirtelen izgalmasan kíváncsiakká válunk, és megborzongunk saját vakságunktól, am.ellyel mindennapi környezetünkben tévelygőnk..., egységbe komponálja a laikus számára kaotikusnak látszó jelenségeket...” - ugyancsak Kassák ítélete szerint. Igazságával örömmel egyetérthetünk. De nemcsak képeivel teremt az album kíváncsiságot bennünk, hanem a szerkesztő kérdései nyomában bontakozó életút fordulataival, folyamatával és állomásaival is. Hódmezővásárhelytől Budapesten és Párizson át a német hadifogságig, majd Párizstól Peruig, Indiáig és tovább. Közben a szellem- és jellemformáló baráti és személyes kapcsolatok, a társadalmi elkötelezettségek és a művészi munka alakulásának állandó és változó folyamatai. Ebben „a 20. század egy gyermekének” életútja, aki a napszítta alföldi falak után az Eiffel-torony árnyékában találta meg helyét, mint annyi európai elődje és társa e széljárta vidék lakói közül. Bár Hervé egy-egy „optikai felfedezésnyi időre” innen is tovább került. Olvasmánynak sem érdektelenek az emlékező beszélgetései. A képsorok végén a kérdező elmélyült, szakszerű és okos tanulmányát olvashatjuk az idő kettősségéről és a kontrasztokról, a kompozíció és a csend művészetéről. Egyszóval Lucien Hervé alkotásmódjáról, mindennek eredményéről és artisztikus kapcsolatairól a jórészben csupán külhoni jegyzésű bibliográfia és tárlatjegyzék előtt. „... Büszkeségünket szolgálhatja, ha valaki a világban elismerést nyert munkásságát szülőföldjén is bemutatja. Olyanféle leégkört teremtve, mint amidőn a diák jó bizonyítványt tesz a családi asztalra.— írta az előző Hervé-al- bum bevezetőjében Illyés Gyula. A közös asztalon ez újabb bizonyítvány az előzőnél most jóval gazdagabb terítéket adott — élvezettel olvassuk és örömmel nézzük az új Lucien Hervé-albumot. Szívesen remélve egy újabbat művészportréiból. (Héttorony Könyvkiadó, 1993) Bodri Ferenc Mesterek műhelyében Bónis Ferenc: Hódolat Bartóknak és Kodálynak Méltatásra, nem kritikára készülök... Ünnepélyes külsejű, fehér borítós, babér- ság arany rajzával díszített címlapú könyv fekszik előttem (egy ideje vissza-visszatérő olvasmányom), olyan, amelyet valóban ünnepi alkalomra, amolyan tiszteleti antológiának, több szerzős emlékkönyvnek szoktak kiadni. Ezúttal a címben említett hódolat egy személytől, Bónis Ferenc zenetörténésztől jön, és a XX. századi magyar zene két — azt hiszem vitathatatlanul — legnagyobbja 91
