Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Komáromi Attila: Egymás között (Lengyel László: Útfélen)
lékok tagolatlan halmaza, attitűdök, nézetek, eszmények, hagyományok kakofóniája. A harmónia megteremtésének egyik eszköze lehet a szociográfia megújulása. Mostanában nemhogy megújulásról, de igazi szociográfiáról is csak hébe-hóba beszélhetünk. Még majd igaza lesz a boldog emlékű Zám Tibornak, aki gyakran emlegette, hogy a szociográfia drága és veszélyes műfaj! Ha sokba kerül, akkor most ki támogatná az alapvetően ellenzéki műfajt? A napi pártpolitikai viaskodásoknak kár lenne kiszolgáltatni. És ha veszélyes? Akkor kellenek szellemi vállalkozók, akik elvégzik ezt a nehéz és kockázatos munkát. A mindennapok tömérdek részletinformációjából nem könnyű azokat a lényeges mozzanatokat kiválasztani, amelyek bizonyos távolságból már szembetűnnek. A távlat hiánya okozhat torzulást, de - mint Lengyel munkáiból is kiderül — nem kilátástalan vállalkozás. írásai nemcsak érdekes kortársi megjegyzések, hanem a majdani történeti kutatások tárgyai lesznek. Egy nemzet önismereti kérdésének megválaszolása lehet hibás, de soha nem hagyatkozhatunk csak a távlatokra, mert közös ügyeink mindig a jelenben mozgó politikai (kormányzati, parlamenti stb.) döntések tárgyai. Ezért van szükség az irodalom és a tudomány közötti aláaknázott mezőben mozgó műfajra, a mindig politikai kérdéseket hordozó, boncolgató szociográfiára. Lengyel nem klasszikus szociográfiát ír, de felmutatja a műfaj egyik legfontosabb tulajdonságát: minden dolgozatának sajátos, politikai természete van. A közvetlen politikaformáló szándék, a döntések befolyásolásának igénye, a gyorsan változó kor történéseinek szubjektív lenyomata, és az elméleti mélység együttesen teszi írásait a klasszikus szociográfiák édestestvérévé. Érzékeltettük, hogy szerzőnk szívesen és találóan idézi gondolkodó elődeit; egyszer az érdeklődés felkeltésére, másszor érvei alátámasztására, hol fanyar humorának erősítésére, hol pedig saját indulatának fékezésére. Az „Útfélen” bevezetőjét Shakespeare: VIII. Henrikjéből vett idézettel, mottóval kezdi: „Komolyságot kérünk ma tőletek, / Véljétek: hőseinket nézitek, / Mintha élnének; nagynak látszanak, / Köröttük sürgő szolga-forgatag; / S láthatja bárki; míg egy perc merül, / A hatalom halállá hidegül.” Mottót említettem, de írhattam volna modem invokációt is, hiszen az olvasó segítségét kéri szerzőnk ezzel a néhány hangulatkeltő sorral. A segítség ebben az esetben - a ma olyan ritka - türelmet jelent, és annak hitét, hogy a politika nem egyenlő az ellenfél bemocskolásá- val, az áldatlan vitával és a népre hivatkozó, de éppen az ő érdekeit mellőző szónoklatokkal. Lengyel előző könyveiben már bebizonyította, hogy az új eszmék — bármily tűzzel hirdetik - csak az olyan társadalmat bomlaszthatják, amely már mélyében bomlado- zott. Most, a szellemi függetlenségét megtartó szerző, többségében a kormány munkájával foglalkozik.(Erre utal a cím is, hiszen a kormány ismert kiadványának címe —a Félúton — helyett választotta az Útfé- len-t). „Az út felén, s útfélen a magyar átmenet” - állítja első mondatában, majd később így folytatja: „Azt nem tudjuk pontosan, hogy merre tartunk, de annyi bizonyos, hogy felkerekedtünk, és nekivágtunk.” Ismerős helyzeteket is emleget: a nálunk azért jobb mint a szomszédainknál érvelést, a Nyugat minket tart a legjobbnak indoklást, a kényes belpolitikai problémákat külpolitikai offenzívákkal kiegyensúlyozó magatartást. A miniszterelnökre épülő politika gyakran él a kampány módszerével, azaz a társadalmi, politikai célt szolgáló, idényjellegű munkával, amire azért az alkalomszerűség mellett az is jellemző, hogy ideig-óráig tart. A jövőnket pedig hosszú távon képzeljük el. A kortörténetet rögzítő könyv biztatóan szól arról, hogy visszafordulni a Kádárrendszerbe nem lehet, de - szerinte — az is elképzelhetetlen, hogy , Átrepüljünk a Kádárkor felett egy másik, eltemetett, régi világba.” Nincs könnyű helyzetben a kabinet, hiszen súlyos örökséget vett át, sokat vártak tőlük a választók is. A hivatalokat emberekkel kellett volna ellátni, nem az embereket hivatalokkal. Lengyel úgy látja, hogy sokszor az utóbbi történt. Amikor erről ír, hangja kissé indulatos lesz, és megnevezi azokat a típusokat is, akikre épít a berendezkedés. A tipizálás veszélyeket rejt, de nem tagadhatjuk, hogy segít az eligazodásban. Az olvasó eljátszhat azzal, hogy ismerőseit a ma- melukok, az együttműködők, a játékosok vagy netán a guggolok kategóriájába sorolja. (Azt már csak félve említem meg, hogy saját magának is találhat egy „alkalmas skatulyát”.) A kormány történetét olvashatjuk Lengyel tollából, a szerző nem akadékoskodva bírálgat, hanem értékelő ítéletet nyilvánít 86
