Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Hász Erzsébet: Strazza
csöngetnek, és jön a következő, fölállnak, búcsúznak, a férfi névjegyet ad át, kéri, majd értesítsem őket, lehetőleg minél hamarabb. Az újonnan érkező asszony kimerült, kissé ideges. Koránál jóval idősebbnek látszik, mert azt gondolom róla, nyugdíjas, holott 44 éves. Munkanélküli. Tizenhét évig volt raktáros egy cégnél, a cég egyik napról a másikra tönkrement. Két gyermeke van, a férje nyugdíjba ment két hónapja, a kisebbik gyerek beteg. Mindezt az én kérdéseimre mondja el, magától csak a munkanélküliséget említi. Nem panaszkodik, nem sajnálkozik, célratörően rákérdez, hogy kezdheti-e a munkát, neki akár mától is megfelelne. Patakzik róla a verejték. O is, mint sok túlsúlyos ember, nyilván nehezen viseli a hőséget. (Egyébként végül ő lett e nagy futam nyertese.) Minden egyes telefont beszámítva összesen kétszáztizenegyen jelentkeztek. Ebből adatait közölte kétszázegy ember. Közülük hatan férfiak akarták a háztartási munkát vállalni. Kétszázegy emberből mintegy a fele volt munkanélküli, negyede nyugdíjas és a fennmaradó negyedrész másodállást keresett. Iskolázottság szempontjából a helyzet a következő: erre a szakképzettséget nem kívánó munkára csupán harminchét százalék teljesen szakképzetlen ember jelentkezett, a többiek, vagyis a nagy többség, hatvanhárom százalék alulkvalifikáltan dolgozott volna. Érettségivel rendelkezett minden második, felsőfokú képesítése volt közülük tizennégynek, főiskolai vagy egyetemi hallgató volt további tizenegy. Három gimnazista is jelentkezett, továbbá egy az általánost éppen befejezett leendő szakközépiskolás. Külön megjegyzendő, hogy mintegy harminc százalék súlyos lelki válság kellős közepén fordult ehhez a megoldási módozathoz a munkavállalás terén. Ez nagy részben magyarázza az alulkvalifikáltság vállalását, de korántsem teljesen. A lelki tényezők másik oldala: a telefonálók túlnyomó többsége a jelentkezést egyúttal olyan bemutatkozási alkalomnak tekintette, amelynek során a munkavállalási szándék nagyon is valóságos apropóján, a lelki segélyszolgálat igénybevétele nélkül, egy természetes társadalmi-közösségi aktus emberi és biztonságos keretei között megfogalmazhat egyet s mást az életéről, gondjairól. Személyes következtetésem ennek a hirdetési kalandnak a kapcsán a következő: mindenkinek csak haszna származnék abból, ha azok a háziasszonyok, akik a mai munkaerőpiacon magasabb (mondjuk így: lényegesen magasabb) bért képesek elérni, mint ameny- nyit a házimunkáért fizetniük kell/ene, fölvennének háztartási kisegítőket. Álszentség és amellett értetlenség is azt képzelni, hogy .visszatér a cselédvilág’, meg hogy ,ne szaporítsuk az Édes Annák számát’. Tudniillik egyáltalán nem erről van szó, csupán és kizárólag az ésszerűségről. Tudjuk, vannak nagyon kétségbeejtő helyzetben levő emberek, akiken segíteni kell, egyoldalúan úgy, hogy az egyik ad, a másik kap. Ennél azonban sokkal jobb az a helyzet, amikor a segítség kölcsönös, és senkinek nem kell elviselnie önnön kizárólagos nyomorúságának mindennél nyomasztóbb tudatát. A háztartás voltaképp egyike a legösszetettebb, legtöbb invenciót, észt, lelki és testi frappáns magabiztosságot, erőt követelő munkáknak. Nem véletlen, hogy sok helyütt ma már iskolákban tanítják is. Általában véve azonban ma még nem szakma olyan értelemben, mint a kohászat vagy a számítógép rejtelmeiben való járatosság, s ez jó is meg rossz is. Jó, mert így megmaradt privátnak, emberinek, sajátunknak, de rossz is, mert ténylegesen jócskán tanítha- tó-tanítandó lenne. Amíg a helyzet ilyen felemás, addig ez a munka-cserebere mindenkinek javára válhat. Aki teheti, alkalmazzon másokat, ez nem mai ötlet, hiszen onnan ered, ahol a tulajdonlás kötelesség-mivoltát már régesrég megállapították. Nem kell annak a tulajdonlásnak irdatlan méretűnek lenni. Nem a gazdaságról van szó és talán még csak nem is dickensi érzelmekről (nem mintha az hiba 54
