Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Hász Erzsébet: Strazza
Már második napja ülök a telefon mellett, és hallgatom a legkülönfélébb élettörténeteket. Többekkel beszélek meg személyes találkozást, de a nevét, címét, esetleg egyéb önként elmondott adatait minden jelentkezőnek fölírom. Egy napot félórákra beosztok, ekkorra várom egymás után azokat, akikkel találkozni szeretnék. Aztán kiderül, egy nap nem elég. Végül napokig, egy teljes hétig csak ezzel foglalkozom. Sokan pontatlanok, a negyede el sem jön. Azon csodálkozom, miért éppen takarítani akar az, akinek szakmája van. Gép- és gyorsíró, varrónő, szülésznő, óvónő, kötöttáru-összeállító, idegen nyelveket jól beszélő, gépelni is tudó fiatal lány stb. Egy nő két hónapos szabadságát tölti, külföldön dolgozik, szépen keres, mégis dolgozni akar a szabadsága alatt is, idehaza, akármilyen kis pénzért is. A varrónőről kiderül, hogy boszorkányos gyorsasággal dolgozik, találékony, ügyes, elvállal mindenféle bonyolult javítást, de egyszerű foltozást, cipzárbevarrást, szakadozó szőnyeg újjávarázslását és egyéb dolgot is. A szemem láttára tíz perc alatt használhatóvá alakít két, már-már porronggyá változtatott ruhadarabot. A farmernadrágját is maga varrta, ez már szinte hihetetlen. Tizenöt négyzetméteren élünk hárman, mondja, és legyint. Az uram rokkant, a fiam most válik, hát hova menjen, ha nem a szüleihez. A másik fiamék szépen megvannak, de ez nagyon bánt, tudja, így aztán nincs kedvem semmihez, nem erre neveltem én ezt a fiamat, és most nap mint nap csak nézem, egyik az egyik sarokban kínlódik, másik a másikban. Jön egy fiatalasszony, csecsemő gyermekét a Trabantban hagyja a férjére, amíg „tárgyal”. Alig ül le, máris sír. Szőke, hullámos hajrengeteg takarja el arcát, alig értem, mit mond. A nagypapa nagyon rosszul van, haldoklik. Eddig ő ápolta, de most már mindennek vége. Könnyek közt sorolja, mi mindenhez értenek, ő és a férje. Vállalnak fuvarozást is, festés utáni nagytakarítást is, kutyasétáltatást, sőt ha elutazunk, a kutyát hosszabb időre is el tudják vállalni. A férje kőműves, tehát, ha netán építkeznénk... De tudnak kertet művelni, mindegy, legyen az konyhakert vagy virágos, telket és hétvégi házat rendben tartanak, kerítést javítanak. A közgazdasági érettségis lány is sír. Az elmúlt három napban megint három helyről küldték el. Nincs munka. Neki pedig dolgoznia kell, el kell tartania magát. A szülei most váltak el. Lassan, halkan, megtörtén beszél. Már befut a következő, amikor még mindig az ő panaszát hallgatom. Úgy látszik, kevés türelemmel, mert a frissen érkezett asszony néhány másodperc alatt szemmel követhető változtatást hoz létre a magatartásán: amerikaias keep smiling, kötelező optimizmus, amelyből még a síró lány vigasztalására is futja. Óvónő, elvált, egy gyermeke van, kell a pénz, hiszen kinek nem kell, azért próbálkozik álláskereséssel. Náluk nagyon jó a munkahelyi kollektíva, sokan segítenek neki, meg tudná oldani, hogy mindig ugyanabban az időpontban jöjjön, holott két műszakban dolgozik. A kutyákat szereti, és hogy a gyerekeket is, ezt talán mondania sem kell, mivel a foglalkozását nem véletlenül választotta. És mosolyog, mosolyog, még akkor is amikor elmegy anélkül, hogy megegyeztünk volna. Érkezik egy egész család is, az erdélyi sógornőért kezességet vállaló házaspár és maga a sógornő., aki a munkavállaló lenne. Fél a kutyától, de majd megszokja, ez a legkevesebb, mondja dr. W. Valóban, a sógornő nagyon félénk. És ő is szomorú, de ez kizárólag a tekintetén mutatkozik. Tartja magát. Két gyermeke van, ők Erdélyben vannak. Mindenképpen dolgoznia kell. A házaspár, különösen a férfi, úgy viselkednek, hogy ne kelljen zavarba jönnöm, ha netán elutasítanám őket. Tudják, hogy félóra áll rendelkezésünkre, s a munkavállalással kapcsolatos megbeszélnivalók kimerítése után társasági modorban másfelé terelik a szót. Amikor 53
