Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8. szám - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Mi volt az ára (Beszélgetés Kiss István népművelővel)
mi, lelki karbantartása. Jobb szót nem találok; ilyesmiben élem most ki magam. El akarom felejteni, de le is zártam az életemben, nem kis meghasonlás volt az, hogy én ennek az istenverte szocializmusnak odaadtam legszebb tulajdonságaimat, legjobb képességeimet; a munkámat, a hitemet, az erkölcsi tartásomat. Hiszen a baloldaliság nem volt ennyire riasztó, a század elején mindenféle valamire való értelmiségi baloldali volt. Én komolyan vettem, és nekiestem minden hibának. Sokkal nagyobb hangon kritizáltam, borítottam asztalt, mint az ellenzékiek. Szemtől-szembe beszéltem, ordítottam, hiszen a négy fegyelmi, a fölmondólevél, az azért jelzi, hogy hogyan tolerálták ezt a főnökeim. Gyűlöltem a bürokráciát. Olyan belső ellenzék voltam, akitől rettegtek. Mert én azt természetesnek tartottam, hogy a hatalom tízmilliomod része az enyém, és ennek a nevében mindenhez hozzászóltam, amihez közöm volt. De igazán nekem az elmúlt 40 év tartozik, és most látom kinyílt csipával, hogy milyen kisszerűvé, milyen törpévé tett bennünket, milyen módon lopták ki az életünkből azokat a gyönyörű értékeket, amit az ember tiszta hittel adott oda a munkájában, életében. — Hogy állt ez össze egy olyan építménnyé, amin te, innen Balástyáról még helyi viszonyokban sem láttál keresztül? — Helyi viszonyokban talán átláttam. Én ezt az építkezést a hatalom ellenében tettem. Ez furcsa dolog, hiszen párttag voltam. De szélsőségek, ilyen szájtépő..., szóval, szélsőségek abszolút nem fordultak elő, csak korábban, az én időm elején. De arról én tettem, hogy az megszűnjön. — Akkor Balástya kivétel volt vagy modell? — Balástya nem tükrözte a társadalom egészét. Itt atomizáltan éltek az emberek, tehát ez nem volt szembetűnő. A hatalom túlkapásaira a kiskirályoskodásra, arra csípőből tüzeltem, közvetlenül, ököllel. Szóval, mentem neki. És én ezt átéltem, mint diadalt. Hát ne haragudj, az egész járási pártbizottságot lecserélték, amikor 20 oldalas levelet írtam, hogy gazemberség van. Megpróbáltak, persze egzisztenciálisan megfenyegetni, mindenféle módon gyűjtötték az aláírást ellenem, de én tudtam, hogy igazam van. És országos szinten ezt nem lehetett elkenni. Leváltották az egész bizottságot. — Mennyire erős érv, mennyire döntő tényező az, hogy igazam van. A történelem elbukott hősök ezreit vonultatja föl, akiknek igazuk volt. — Én attól, hogy igazam volt, vagy hittem az igazamban, az engem arra is följogosított, hogy fejjel rohanjak a betonfalnak és megéltem élményeket, hogy a betonfal megrepedt. Voltak kudarcaim, volt, amikor ők győztek. Hiszen kétszer fordultam meg a vasútnál, hogy aláfekszem a közeledő vonatnak, de nem jött a vonat, nagyon fáztam, lehiggadtam, és hazajöttem... Volt, amikor ők voltak erősebbek, ilyen is volt. De én nem a múltamból akarok élni. Én leéltem az életemet egy szakmában. Én nem a politikai hatalom része voltam. Soha nem választottak be semmibe. Ezt a 40 évet lezártam, pontot tettem rá. — Na, de lehet-e, amikor még most is így fogalmazol, hogy „ők és én”. Holott, tulajdonképpen egy-gyékényen árultátok a cseresznyét. — Ha egy szélsőséges helyzetben történik a rendszerváltás, föltehetőleg a lámpavason kötök ki, mint a régi rendszert kiszolgáló stb. A tanyai parasztember szemében én biztosan annak a gyűlölt, előző rezsimnek az embere voltam. De aki ismeri az életemet, az nagyon is jól tudja, hogy szó se volt ilyesmiről, hiszen az én humánus töltöttségem eleve kizárta, hogy a hatalomhoz egyáltalán dörgölődzem vagy egyáltalán azonosuljak vele, mert ez teljes képtelenség volt. így éltem. Azért 7600 forint a nyugdíjam, mert a jogos fizetésemnek egész életemben a felénél többet nem kaptam meg soha. így büntetett a rendszer. 40
