Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből

pusztulásba küldeni egymás ellen a kettőt.) El tudja-e taposni a kirakati tombolást megelégelő elefánt a rózsabokrot? Be tudja-e, képes-e berántani a krokodil az elefántot a vízbe? Ha netalán találkoznának: a cápa lenne erősebb, esetleg a krokodil?

— Mindezek a kérdések, kedves kortárs, hatodrangúvá törpülnek most, a viszkető ujjak napjaiban, baszd meg, ahogy én mondanám neked bajtárs - nem győzöm hangsúlyozni: most, amikor egyetlen jól tempírozott robbanó szivar levegőbe röpít itt minket is, akik itt okoskodunk, meg az egész zoofíl állatkertet: elefántot megbokrosodásával együtt, N. N.-t sétabotostól, krokodilt bőröstül, cápát óceánostól. Az egész ezópusi állatkertet a jegyszedő nénikével, színes léggömböket és fagylaltot áruló bácsikával, etetőkkel meg rend- fenntartó erőkkel, meg ki tudja még mi a fasszal, barátom! Csakugyan gazdátlan piros masnikat meg cipőcskéket, porlasztott eperfagylaltot akarunk, hogy még fattyunk se maradjon? Tudod-e, baszom a picsád, hogy mi maradna utánunk? Egy kis szétmaszatolt majomvelő, semmi más. Az. Ezek a kretén idióták, akik a saját anyjukat is megbasznák, ezek a majmok ugrándoznak makogva a gombok körül, míg az egyikük rá nem lép valamelyikre, mondom neked, s akkor hiába strázsálunk mi itt. Nyers hús. Akkor aztán elment az egész a búsba, komám. De milyen jogon rendelkeznek ők az életünkkel, ez színtiszta abszurdum! Azok a szodomita őrültek, kérdem én. Akkor aztán hiába számoljuk, hogy mikor megyünk mán haza: se te, se haza. Elvitte ám, a nádfedeles házikót meg a felhőkarcolót is, mint a sicc! Talán csak a páviánok maradnának, tekerd meg, a páviánok, ha egyáltalán maradna mibe kapaszkodniuk azokkal a pirosló seggükkel, meg talán pockok meg menyétek, hidd el, kiszámítottam. Mondom, ha egyáltalán maradna valami, akkor azok ilyen férgek lennének, svábbogarak meg kukacok meg ilyen haszontalanságok... És amikor ilyen bajban vagyunk, akkor merre jár az a hűtlen lány? Szívünk rémült madárdobogás. Seggünk izzik a kirúgástól. Kinn vagyunk az űrben bent.

Vajon merre van, hogy mint jó tündér, védő szárnyai alá vegyen bennünket — mondjuk, egy: lenszőke hajú lány?

(A varjú nem bízik abban, hogy kísérője és őrangyala, igaz barátja és megértője lesz a megpróbáltatás és magány masírozó, dobogó perceiben.)

Talán épp az alábbi finom tanklenyomatok érzékeltethetik legjobban a katonaság töréspontját:

0

, iii'ii'1"

12