Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Móser Zoltán: Kőmíves Kelemen és Kelemenné (Egy magyar népballadáról és Sarkadi Imre novellájáról)

történés mögötti tartalmakat, a gondolatilag általánosítható, nagy emberi problémákat közelíti meg. (...)

...az 1947-48-ban született néhány novellájában mitikus és népköltészeti emlékekből teremt megfellebbezhetetlen szituációkat. Ezeknek „általános, már-már örökérvényűnek ható helyzetei mindannyiunkban élnek. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az ókori görögök a homéroszi témákból újrafogalmazott tragédiákkal: az tesz kíváncsivá bennünket, hogy mit lát bele az adott történetbe az író; hogy milyen módon tudja új gondolatokkal izgalmassá tenni az ismert cselekményt. (73. 1.)

Valójában, amikor annak idején kézbe vettem Sarkadi novelláját, ez érdekelt elsősorban, és most is ez, a balladával való összevetés vezet bennünket, és az, hogy valóban mi újat, mi új gondolatot tudott teremteni az író?

Rögtön a cím elárulja, hogy a főhős nem a feleség, ő csak áldozat — a ballada az asszony tragédiája, s így egy család drámája! —, hanem a férj, sőt a férjek: a 12 kőműves. De rögtön tovább is megyek: ami a végén egyértelmű lesz, és ettől oly vibráló, szürke fényű: a tragédiát maga az építés, vagy annak kényszere, az önkéntes vállalás okozza, és látszólag nem az emberek. „Nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó — és a munka meg a félelem” — csapódik ránk, mint súlyos vasajtó, az utolsó mondat, amikor szánalommal vegyes érzéssel tekintünk Kelemenre és a többi kőművesre. Félelemmel tekintünk a gyilkosokra: „Anna úgy nézett mindannyiunkra, mint gyilkosokra. — olvassuk. — S azok is voltunk már, nem egyebek.”

De érdemes egy pillanatra megállni a 12-es számnál. Nem az egyetlen ballada, ahol a 12-es szám szerepel. Nyilvánvaló, hogy itt egy mitikus, jelképes számról van szó, és így rokonítható a 12 apostollal is. Ezt nem véletlenül idézem, mert a novella olvastán többször is eszembe jutott a 12 apostol — inkább, mint a 12 kőműves! —, és az a jól ismert kép, az UTOLSÓ VACSORA, ahol mindannyian együtt vannak. Csakhogy a freskó, a kép közepén ül a legfontosabb személy, itt pedig senki.

Nem, ide is „beúszik” — eleve halálra ítélve — az asszony, aki — a drámatöredékben a megváltás szükséges és lehetséges voltáról kiemelten esik szó! — szintén megváltó és áldozat egyszerre. A 12 kőműves alkujának árulásának? — áldozata, ami nélkül a mű nem készült volna el, de ez csak a végén derül ki, ha ugyan ilyen egyértelműen kiderül az ok és okozat között az indok magyarázata.

Egyébként a novella in médiás rés kezdődik: már hat napja rakják a falat, és mint a balladában, amit délig raktak, az délután, amit estig, az éjszaka leomlott nagy robajjal. Átok ül a vidéken, mert itthagyta egy asszony a gyerekét az erdőben, aki elpusztult, megették a farkasok.

Ez a motívum szintén balladából került ide, bár homályos az utalás, a drámatöredékben pontosabb:

„Száz évvel ezelőtt erre menekült egy asszony a két gyerekével. Rablók üldözték. Hát az asszony otthagyta az erdő közepén a két apróságot, hogy ő maga biztosan megmenekülhessen.” — mondja Izsák, vagy a másik töredék-változatban ugyanerről Benedek szól:

„Az asszony elindult, menekülni, az erdőbe ért, megijedt a sötéttől meg a csendtől, azt hitte, hogy itt az ellenség, otthagyta a gyerekeket, hogy a kincset mentse. Azt mondják. Én nem tudom mennyi az igaz belőle. Később visszajött már, de nem volt sehol a gyerek.”

Igen, ez már pontosabb, igaz, nem a teljes ballada, amely a szívtelen anyáról szól, s főszereplője Budai Ilona, aki két gyermekével és kincses ládájával menekül az ellenség elől.

86