Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
Az első két sor valóságos ábrázolása után talán indokolatlan lenne a tovább halmozódó kép. Tulajdonképpen minket motivál, hogy magunkban alkossuk meg a lehetséges hasonlatot vagy metaforát: ezt magunk előtt látjuk, mint képet, ha pontos szavakkal nem fogalmazzuk is meg. így leszünk a mű részesei. Az óriási szúnyog és kétágas kapcsolatában épp azt éljük át alkotó módon, hogy itt más dimenziók vannak, s épp abban a korban, melyben Toldi „minden dolgát szemfényvesztésnek” hinnénk, már nem oly idegen az eredetileg hihetetlen lény óriásra jellemző ereje. A képzelet ilyen játékával, megmozgatásával Arany beavat minket a mű világába. Hasonló módszerrel él a költő, amikor ezt mondja: „Azt hinné az ember, élő tilalomfa,...”. Ezt a képet is elfogadjuk, hiszen oly természetes. Arany óvatosan vigyáz arra, hogy mindent nagyon is valóságosnak lássunk, mintha itt is mondaná: „nem mese az, gyermek”. Persze a mesemondók is erre törekedtek, hiszen a tündérek leghihetetlenebb kristályvárából is az igazság szava szólt az emberhez, és ez volt a fontos. Arany ezt még azzal is meggyőzőbbé teszi, hogy nem használ csodás elemeket. A fenti jelenség fő okát kifejtettem. Érdemes még pár szóval megemlíteni egy olyan jelenséget, amely Arany alkotó módszerét jellemzi. Képes Géza „Anagyidai cigányokéról szóló tanulmányában írt arról, hogy Arany tisztában volt azzal, hogy hasonlatai oly termékenyen, oly bőséggel fakadtak, hogy attól tarthatott, hogy ezek esetleg az alkotása kárára lehetnek. Ez a jelenség a fenti okot olyan ténnyel támasztja alá, amelynek gyökere a költő szemlélete, alkata, tehetségének természete. Mindezekből láthatjuk, hogy egy-egy költői megoldás egyszerre több célt is szolgálhat, így lehet egy „ártatlan” rím is ágbogas jelenés hordozója, szerénységében is szolgálhatja a mű teljességét. Épp a mű elején a kútágas-szúnyog kép után jelennek meg a vályúnál delelő, szomjas ökrök, s ki gondolná ekkor, hogy épp ez a szó szerepel majd a mű záróakkordjában? Abban „ökre-örökre” csendül össze tisztán, s a két szóban két világ, két életlehetőség találkozik. A vagyongyűjtés, meggazdagodás lehetősége néz szembe a hősi élettel: a hír, a dicsőség keresésével, s ebben nemcsak a hős, hanem az őt megörökítő költő halhatatlanságára is gondolhatunk. A fentieket az a tény is alátámasztja, hogy a „barom” mindenféle vagyont jelentett. Ez a zárás is hű az egész elbeszélő vers világához, az eltérő hang, szemlélet ellenére olyan remekek társaságába illik, melyek így vagy hasonlóképpen végződnek: „Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,...”. A többféle lehetőség költészetünk gazdagságát jelenti. Éölöttébb hamis és gépies dolog lenne itt arra hivatkozni, hogy ez a rím azért illik bele a néprajz világába, mert az „ökör” szó előfordul közmondásunkban (az ökröm — örököm rím egy mohi népdalban is szerepel), vagy az az állat erősen a paraszti élethez, munkához kötődik. Ez még nem lenne elégséges ok. Az egész elhelyezkedése, szerepe olyan, hogy a környezete, a hozzá kapcsolódó jelentés (az adott környezetben) avatja népi jellegűvé, tehát nem frázis az, hogy az ismeretlen népi bárdok munkáját folytatja a költő, s a mű fontos rétegét alkotják azok az elemek, amelyek így jöttek létre. Ennek a rendnek a részei azok a közmondásszerű megállapítások is, melyeket már eddig is idéztem, s persze, további példát is idézhetek: „Kinek az ég alatt már senkije sincsen, Ne féljen; felfogja ügyét a jó Isten. ” (VII. ének, 1. versszák) 77
