Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz
Ez az aljas indulat, mint valami ősi négysoros tör elő. Formai rendkívüliségét az adja, hogy az egész művet nyolcsoros versszakok alkotják, a fenti példán kívül még a második ének harmadik és ötödik strófája négysoros, s épp ez utóbbiban említi a költő először Toldi György megérkezését, jelenlétét, s ezért ezt a formát hozzá fűződő jellegzetességnek tekinthetjük. A fenti metafora alapján elmondhatjuk, hogy ez rendkívüli módon jellemzi György indulatát, látását: így erősen illeszkedik bele az egész történetbe, de ugyanakkor annak a rendnek is része, melyet Herman Ottó ismert fel. Ezen az alapon is megállapíthatjuk, hogy Arany alapszemléletében van jelen néprajzunk, ha idegen párhuzamot találunk, akkor az emberiség közös szívdobbanását tapintjuk ki, ele idegennek ható motívum nincs, mert a költő mindent oly eredetivé tud tenni. Épp Arany szemléletének a következménye az, hogy egyetlen népi elem sem válik puszta díszítménnyé, hanem mind a művészi teljesség szerves része. Mindezt külön tanulmányban is lehetne részletezni. Pillanatnyilag a népi előadók modorát vetem egybe a költőével. A mesemondók előadásmódja arról tanúskodik (azt bizonyítja), hogy ők nagyon erősen be akarták vonni a hallgatókat a történetbe. Azoknak a szemével is igyekeztek látni a bemutatott hőst. Minderre a mese elején volt leginkább szükség, mert az érdeklődés felkeltése után a hallgatók is oly mértékben kapcsolódtak be az eseménybe, hogy azt már a mesemondó szemével látták. Ezzel a megoldással találkozunk a Toldi elején is. Mindez a kapcsolatteremtésnek az egyik eszköze, lehetősége. A költő egyformán szól az olvasóhoz és hőséhez: „Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát”, „Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?” A bevezető két versszakban háromszor tekint a hősére a költő az olvasó szemével, annak kétkedésével, döbbenetével: „Kit ma képzelnétek Isten haragjának.” „Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.” „Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,...” Az olvasó tehát Isten haragjának vélné Toldit, épp ellentétes alaknak, mint ahogy Arany látja. A mesélt dolgok csak szemfényvesztésnek minősülnének, tehát az olvasó és az adott hős szembesítése a távolodás veszélyével járna. A fenti módszer kétszeres alkalmazása az első ének elején éppen ellentétes célt szolgál, mégpedig a közeledést. Nézzük meg, hogy miképpen! „ Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba benne vizet kémlel: Óriás szúnyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.” Az első két sor valóhű ábrázolását fokozza fel, teszi egyedülivé a további kettő: látszólag a legtermészetesebb módon. Az óriás kútágast szúnyognak képzelhetné valaki, s akkor azt látná, hogy az az öreg földnek vérét szívja ki. A képben a makrokozmosz és a mikrokozmosz egyszerre van jelen, hiszen a kicsi szúnyognak és áldozatának a képe is az agyunkba villan, míg az óriás szúnyog-kútágasra és az egész földre gondolunk. Miért nem maga a költő alkotja meg a konkrét képet, miért valakire (esetleg ránk) bízza, hogy képzelje el? Hiszen így a hasonlat vagy a metafora csak valakinek a közvetítésével jön létre. Ám éppen ez a költő célja. 76
