Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Tusnády László: A Toldi és a néprajz

A mélyponton, az édesanyától való búcsúzkodás fájó pillanatában fénylik fel Toldi határtalan hite. A közmondás igazságereje hatja át szavait:

„Aki meg se halt még, minek azt siratni,

Mikor a halott sem fog halott maradni... ?”

(VI. ének, 16. versszak)

Hősünket az életszeretet derűje, ragyogása teszi oly lenyűgözővé. Lelkierejét oly módon látjuk, hogy ennek az átélésével már nem csodálkozunk a hihetetlen fizikai erőn, s ez utóbbi ezért nem látszik csak a puszta véletlen adottságának, hanem ez oly lelki tisztasággal párosul, mely a népmeséinkben szereplő, igazságot kereső és megtaláló királyfiakban is hasonlóképpen van meg. Egy ilyen adottságú, az időkeretet szétfeszítő hős a fennhéjázó ellenfelével, a szellemi értékek nélküli izomkolosszussal nem úgy találkozik, hogy valami hosszú, kínos egymás-szurkálás után születik meg a várt eredmény, hiszen különösen lelkileg annyira nem egy kategóriába tartoznak.

Toldiban épp az a csodálatos, hogy egyszerre fogadjuk el népmeséi hősnek és valóságos hús-vér embernek - szinte történelmi alaknak. Lelki nagyságával függ össze, hogy óriási fizikai ereje sohasem torzítja cirkuszi maskara-figurává. Környezete sohasem aljasítja le, magányos szórakozásában, az egyszerű kocsmát is valami gyermeteg báj vonja be: lakodalmas vígság részesei leszünk, mert a hős személyében a romlatlan természet van jelen: zene és tánc fonódik egybe, és újra a közmondás tömörségével győz meg a költő hőse igazáról: „Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze;...” (X. ének, 18. versszak)

Az ősi szemléletnek megfelelően népdalainkban fontos szerepet kapnak a madarak. Melyik a legjellegzetesebb madárkép, melyet a Toldiból tudunk felidézni? A túzok (metaforaként van jelen).

Herman Ottó kimutatta, hogy Petőfi, Arany és Tompa madárképei egyeznek a magyar népdal madárszemléletével: népünk azokat a madarakat kedveli, amelyek életüket feltárják az emberek előtt, a rejtőzködőkre ellenséges szemmel tekint. „Büdös banka” a búbos banka csúfneve, mert rejtőzködő állat, és piszkos a fészke, jóllehet a gólya fészkének a környéke sem patyolattiszta, de ez a kedves állat egész életét az emberek előtt éli — nem véletlenül volt Petőfi kedvenc madara. A túzok viszont rejtőzködő madár.

A harmadik ének harmadik versszaka így hangzik:

„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fólrepűl-e?

Meg kell apalánkot döngetni körűle!”

Káini indulat van ebben a négy sorban. A báty vitézeit öccse ellen uszítja, az erős szó ellenére (dög) még mosolyogni is lehetne rajta, ha a képben csak a túzokot látjuk, de magában már az is kegyetlenség, hogy György épp az általa megsértett testvért nevezi túzoknak, s közben azt is érezzük, hogy az idegenek előtt Miklós elevenjére tapint, hiszen épp György mesterkedése miatt lett túzok-természetű. Hogy ez a vonás a magány terén később is megmaradt benne, azt véletlennek is tekinthetjük, bár lehet a testvérek közt — a harag ellenére is — olyan kötődés, melynek alapján, szinte tudat alatt, sok titkot megéreznek egymás leikéből, lényéből. Nem nehéz elképzelni, hogy György Miklóst legkisebb kora óta gyötörte, s az öccse épp azért volt fontos a számára, mert épp a hántásával vezette le negatív indulatait.

75