Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Nagy Olga: A szerelem: kozmikus létélmény

nak, kiprédikálásnak, eklézsiakövetésnek, és még sorolhatnánk a büntetések, megtorlások „bőséges” lajstromát.10

Hajdú Lajos munkájában11 a mai napig feltalálható egyházi, és az ezzel egybeforrt világi büntetéseknek egy korábbi változatáról van szó, ahol a nemi erkölcs ellen vétőket a következőképpen osztályozzák: a) nősparázna az, aki házas létére bujálkodik, b) nőtlen parázna; c) szajhálkodás, két olyan fiatal esetében, akik a párválasztás szakaszában összemelegednek; d) ágyasság, (concubinatus) vadházasság; e) nőrablás, szülők ellenkezése miatti elszökés.

De idézhetnénk Bornemisza Pétert is, aki Ördögi kísértetek című munkájában12 bő példákkal tanúsítja azt, hogy az egyház hogyan ostorozta kiprédikálással az egyes bűnöket. Egyben az is kiderül, hogy a protestáns egyház hogyan avatkozott bele hívei legintimebb nemi életébe. Bornemisza szerint „szodomaságnak” tekinthető, ha „valaki a feleségével kétféleképpen, elöl, hátul él.” Ki hinné, hogy titkon ilyen bűnök is legyenek! „Jaj, ki lator ezt a világ!” — kiált fel zordan a szigorú prédikátor.

S talán nem talál túl frivolnak az Olvasó, ha mindjárt azt is ideírom, hogy egy általam gyűjtött marosvécsi tréfás mesében ugyané „bűnért” megfedett nyelves asszony, akit ezúttal a katolikus pap leckéztet meg, ezt mondja: „A hátulsó is, az elülső is az enyim, s odafordít az uram, ahova akar...”

Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, amire M. Bahtyin a középkori karneváliák, valamint Rabelais művészete kapcsán figyelmeztet, hogy a paródia, a szent dolgok kicsúfolása, a vallás könyörtelen béklyóitól való felszabadító komikum már a XI. sz.-tól behatol a legkülönbözőbb társadalmi rétegekbe, sőt még a papok gondolkodását is behatárolja.13

A következőkben tallózzunk azok között a példák között, melyek bizonyíthatják, hogy ősidőktől napjainkig a tilalmak ellenére az erotikának milyen azonos a szimbólumrendszere.

Kezdjem talán egy megdöbbentő hasonlósággal, mely a már említett szudáni eredetmondát egy általam Marosszentkirályon gyűjtött groteszk tréfával rokonít- ja. Nos, emlékezzünk: ott a monda „hősének” akkora nemi szerve volt, hogy hat szamár volt elébe fogva. Az említett marosszentkirályi A varázsgyűrű című mesében viszont a tréfa hőse varázsgyűrűvel növeszti meg nemi szervét. A gyűrűt elveszti, ám később találkozik egy pappal, aki megtalálta, ujjára illesztette. S hát a „szerszámja akkora lett, hogy úgy ütötte a lovakat, azok úgy futottak, hogy törték össze a kocsit.”14

Folytatom a példát. Ujváry Zoltán tanulmányában ezt írja: „A fallikus vallásokban: Kínában, Japánban, Indiában, Burmában és másutt is megtalálhatók különböző méretű falloszszobrok, és a fallosszal formált figurák, faragványok fémből, fából és egyéb anyagból készült férfialakok. Ezek a keleti vallásokban általánosnak mondható kultuszról tanúskodnak.”15

Ugyanakkor Ujváry azt is leszögezi, s bő példákkal illusztrálja, hogy a „fallosz- szimbólumoknak, a szexuális vonatkozású megnyilvánulásoknak jelentős hagyománya volt a magyar nyelvterületen.” Majd felteszi a kérdést: „Természetesen joggal vetődhet fel a kérdés a kutatókban és nem szakemberekben egyaránt, hogy a fallosznak, illetőleg a párzási aktus említett formáinak a magyar dramatikus játékokban volt-e, lehetett-e olyan funkciója, mint amilyen az ókor, magas műveltségű, valamint a természeti népek fallosz és termékenységi kultusza hordozott?”

A kérdésre ugyancsak Ujváry válaszol — utalva a román, ukrán, szerb, szlovák, horvát szokásokban máig is eleven fallosz-szimbólumokra — ezek rendeltetése a nemi érettséget elérő fiatalság felvilágosítása, s így szexuális, erotikus jellegűek.

64