Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Nagy Olga: A szerelem: kozmikus létélmény
ettek a tiltott gyümölcsből. Emiatt pedig a szerelem bűnössé vált, s gyümölcse is, a gyermek, mert „bűnben fogantatott és született”. A szerelemnek évezredes sacré-jellege után megdöbbentő ez a fordulat. Megint más kérdés, hogy az éppen az Úristen által belénk kódolt nemi ösztön nem tűri a tiltást, s így ez emberiség gondolkodásában, műveltségében és költészetében tanúi vagyunk annak a kettősségnek, mely egyrészt hallgatólagosan elfogadta a szent szabályokat, míg álcázva, rejtve megszegte ezeket a „szent” törvényeket. Példaként hadd említsük az ótestamentumi „Énekek Énekét”. Nézzük meg ezeket a gyönyörű, érzékletes képeket és hasonlatokat! Az érzéki, testi szerelemnek, tehát az erotikának kifinomult kifejezéseit! Azt, hogy az emberi természet nem tűri a legalapvetőbb emberi jog tiprását, jól bizonyíthatják ezek a gyönyörű és nagyon is érzéki szerelmes énekek, melyeket — szerény véleményem szerint — igen erőszakolt dolog „az egyház és Krisztus jegyessége szimbólumának” deklarálni. Inkább tekinthetjük az ótestamentumi tiltás egyfajta megszegésének. És azt se felejtsük el, hogy e költemények egyik szerzője, Szent Dávid, nagyon is szerette a földi szerelmet, s ezt nemcsak ágyasai szép számából következtethetjük, hanem abból az ókori „botrányból” is, mely szerint Szent Dávid nem átallotta a szép Betsabé férjét harcba küldeni, hogy meghaljon. Viszont ennek is köszönhetjük a szép „bűnbánó” zsoltárát. De emlékezzünk arról a gyönyörű középkori költészetről is, amelyről Erdélyi Zsuzsanna ír tanulmányában. Egyfajta „amor sanctusnak” nevezve azokat a nagyon is erotikus indulatokat, érzelmek megnyilvánulását, melyet az ösztönvilág átlényegült erőinek tekint, „szent indulatnak”, mely csupán kölcsönzi a földi szerelem kialakult költői terminológiáját.9 Én viszont megkockáztatom azt az „eretnek” gondolatot, hogy inkább a vallási szabályok miatt elfojtott szexuális vágy konpenzációjáról (kitöréséről?) van szó! íme: „Vékonyhúsú, bágyadt / jegyese mennyei ágynak / sebesülten lankad.” Vagy lásd ezeket az érzéki sorokat Krisztushoz, a „mennyei jegyeshez”: „Szívem gyullásztod, / lelkem fárasztod, / hogy szerelmednek / engedni / kívánod. (191) A Mária-énekek kapcsán is Erdélyi Zsuzsanna figyelmeztet arra, hogy: „A mindennél szebb Mária alakját, aki külsejében is a kor szépségeszményét testesíti meg, a szerzetes költők talán túlságosan is érzékletesen rajzolták meg.” Másfelől, szerintem ebben nem csupán azt kell látnunk, hogy a „profán szerelmi líra és a szent líra kifejezéskészlete érintkezik”, (196) hanem sokkal inkább az elfojtott érzékiség szinte vulkánikus erejű kitörését. Lázadás és egyetemesség Miként már utaltam rá, a kereszténységben a testiség, s így minden szenvedély, ami a földi élethez kapcsolódik, valamiképpen bűnné válik. Az aszkézis, amely elkíséri a kereszténységet hosszú századokon át, s mely a keresztény középkorban apoteozisát éri el, mind egybevágóan a testiség, az öröm, az élet, s mindannak a megtagadásával jár, ami az életörömet teljessé, igazivá teszi. Valójában maga a természet, minden természetes ösztön válik „bűnössé”. Elég ha arra gondolunk, hogy az évszázadok során a keresztény egyházak nemcsak a szerelem bűnösségének „ideológiájával” mérgezték meg híveiket, hanem „gondoskodtak” arról is, hogy a „nemi erkölcs” nevében válogatottnál válogatottabb büntetéssel sújtsa a törvénysértőket. Utaljunk itt Imreh István történész után levéltári adatokra, amelyekben a kipellengérezésnek, megvesszőztetésnek, faluból való elcsapatás63
