Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
európai szintű balladakutatásban élénk figyelmet keltő Kibédi népballadákat (Bük., 1985), hogy a 100. sorszámú „történelmes ének” — a kibédiek így nevezik a balladát - alatt erre a meglepő lejegyzési időpontra bukkanjunk: 1962. szeptember 15. Ami egyértelműen arra vall, hogy tanári működésének első napjától kezdve eljegyezte magát a népköltészeti kutatásokkal. Persze, az azóta eltelt idő alatt Ráduly azt is megtehette volna, hogy „csak” tanári hivatásának éljen. Hivatalosan senki sem kérhette volna számon tőle az össze nem gyűjtött balladákat, népdalokat, meséket, mondákat, legendákat, találós kérdéseket, igaz történeteket. Elismerés helyett mégis jó ideig kellemetlenségekben volt része, mert kezdetben sokan nem értették meg, akik munkájába beleszólhattak: az iskolai feladatokon túl miért kell egyébbel is foglalkoznia? Miért kell szüntelenül megbolygatnia az amúgy is értékválsággal küszködő falu önérték- tudatát? Ráduly János azonban van annyira etikus alkat, hogy a maga számára kötelezőnek ezt tartsa: a tudománynak mindenekelőtt lelkiismeretességgel tartozunk. Az első perctől fogva tisztában volt azzal, hogy mit köszönhet elődeinek, akik gyűjtőmunkájukkal a századelőtől ébren tartották a kibédiek folklóröntudatát. Nem véletlen tehát, hogy az élő népballadaköltészet funkcionális vizsgálatában példaszerű teljesítményt nyújtó első kötetét Ráduly a kibédi születésű Seprődi János zenetudós, kelet-európai etnomuzikológus emlékének szentelte. Az 1979- ben kiadott Elindultam hosszú útra — Majlát Józsefné Ötvös Sára balladakészletének monografikus feldolgozása - már pompás ráadás. A Seprődi útjait egyengető Ősz János szelleme három mesegyűjtemény kiadása után is (A vízitündér leánya — 1978; Tündérszép Mosolygó Ilona -1980; Az álomfejtő fiú —1985) további munkára serkenti Rádulyt. Az előkészületben levő két újabb kötet kéziratával 225-re emelkedett az általa lejegyzett népmesék száma, s úgy véli, hogy mintegy 300-ra kerekedik ki végül a tehetséges kibédi mesemondók repertoárja. S mert kezdettől ez a teljességigény munkált benne, figyelmét egyetlen élő folklórműfaj sem kerülhette el. Sürgősségi szempontok meg a kutatásra alkalmas nyári vakációk (amikor mások pihenőszabadságukat töltik) döntik el, hogy mikor melyik műfajjal foglalkozzék intenzívebben. Nyilvánvaló, hogy az efféle vállalkozásokhoz alapos felkészültség, naprakész tájékozottság, nem kis alázat és lemondás szükséges. A megyésítés után Rádulyt is hívták — gyermekei jövője szempontjából kétségkívül előnyösebb — városi munkakörbe (igaz: nem akadémiai kutatói állásba), ám ő azzal tért ki az ajánlat elől, hogy már hozzákezdett egy egész életet kitöltő munkához, amit felelőtlenség félbe-szerbe hagyni. Az azóta eltelt idő eléggé változatos tapasztalatokkal gazdagított valamennyiünket. A derékba tört életpályák, a tető alá nem hozott ígéretes közösségi vállalkozások, a felhagyott értelmiségi munkamezők és elhagyott őrhelyek láttán egyre inkább kitetszik Ráduly János megszállottságának igazi értelme, amit megismerkedésünk alkalmával ezzel a magától értetődő természetességgel fogalmazott meg: kibédi balladát csak Kibéden gyűjthetsz. Könyvespolcunkon hat kötet jelzi, hogy mit köszönhetünk ennek a felismerésnek. Az első öt még a klasszikus népköltészeti műfajok vonzáskörében született, és a folklorista Ráduly pályájának alapozását szolgálta. A hatodik, az előző kiadványokhoz képest rendhagyó társadalomnéprajzi munka — Mikor szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. Bük., 1987.) — már e pályakép kiteljesedésének lehetőségeit mutatja. Maga a cím népdalokat sejtet, szolgaköltészetet ígér — a kötet pedig magnóra vett parasztvallomásokat tartalmaz; mélyinterjúkkal feltárt igaz történeteket a szolgasorsról, társadalomtörténetünknek a közelmúltban lezárult korszakáról. Persze, csak látszólag nincs köze ez utóbbi — a váratlan felfedezések eredetiségével 48
