Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
irodalom, a művészet; szeretném elérni azt, hogy ne szégyelljék soha anyanyelvűket; annak a tudatában éljenek: épp az anyanyelv alapos, bensőséges ismerete teszi lehetővé számukra, hogy teljes értékű emberek lehessenek ebben a korban. Érzéki csalódással magyarázható csupán az a — sajnos, egyre inkább lábra kapó — felfogás, miszerint a tudományos-műszaki forradalom korában az irodalmi nevelés jelentősége csökken, hovatovább „elhanyagolhatóvá” válik. Holott inkább arról kellene beszélnünk: a mai körülmények között is meg kell találnunk a módját annak, hogy nyelv- és irodalom-oktatásunk a korkövetelmények szintjén történjen. Aligha képzelhető el olyan oktatási rendszer, amelyik ne az ember külső és belső világának kiépítését tartaná alapvető feladatának. Természetes hát, hogy arra törekszünk: olyan útravalóval indítsuk az életbe újainkat, hogy minden vonatkozásban harmonikus kapcsolatot tudjanak kialakítani maguknak a külvilággal; ám ebben az igyekezetünkben egy percig se mondhatunk le arról, ami ennek alapfeltétele — az ember belső világának a kiépítéséről. Időnként fel szokták tenni nekem a kérdést: tanítványaim közül hányán váltak folkloristává? Bevallom, mindig lehangol az efféle kérdésfelvetés. Hiszen a lényeg egészen más, ilyen értelemben sosem törekedtem tanítványok nevelésére. Aminthogy magamat sem tekintem a szó szoros értelmében tanítványnak a folklorisztikában. Az az évi harminc-negyven diák, aki a kezem alól folyamatosan kikerül, a legkülönbözőbb foglalkozást választja. Többnyire valamilyen szakmát. Aminek a végzéséhez nincs közvetlenül szükségük azokra az ismeretekre, amiket én nyújthattam nekik. Mégis azt tapasztalhattam — és ahogy telnek az évek, egyre jobban meggyőződöm felőle —, hogy anyanyelvi tudásszintjük, irodalmi-művészeti jártasságuk nem rekedt meg azon a fokon, amivel az iskola útra bocsátotta őket. S ha ez így van, akkor ez aligha magyarázható mással, mint azzal, hogy — a humán tantárgyaknak szánt csökkentett óraszám ellenére is — sikerült elérnünk a legfontosabbat; sikerült megsejttetnünk velük valamit a „lélek fényűzésének” tartott irodalom és művészet nélkülözhetetlenségéről. Az irodalmi nevelés intézményesített formái — Már induló pedagógusként rájöttem arra, hogy az intenzív irodalmi neveléshez az óra korántsem lehet elegendő. Azok a tanulók, akikben sikerült felkeltenünk az érdeklődést, több ismeretre vágynak; szeretnének betekinteni az írói alkotómunka sajátos műhelytitkaiba. Nos, ez az igény hívta életre 1962-ben az azóta megszakítás nélkül működő Ősz János Irodalmi Köri. Úgy látom, hogy akkor a legeredményesebb a kör munkája, ha annak az értéktudatnak a kikristályosodását segíti elő, amelynek megőrzésében, továbbépítésében szellemileg maguk is érdekeltekké válhatnak. Ha azt mondom, hogy a klasszikus hagyaték behatóbb megismerésére vállalkozunk, műelemzéseket, könyvismertetéseket tartunk — esetleg irodalmi pótórákra gondol a kívülálló. Holott ebben az esetben épp az az érdekes, hogy a tanulók maguk vállalkoznak egy-egy írói életmű, egy-egy irodalmi alkotás belső összefüggéseinek a feltárására és bemutatására csakúgy, miként a kibédi népköltészet értékeinek a felfedezésére és folklóröntudatot erősítő népszerűsítésére. Tehát nemcsak ismereteket szereznek, hanem a felfedezés élményével gazdagodnak az esetek többségében. Megteremtődik bennük az igény arra, hogy szélesebb kitekintéssel közeledjenek a népi kultúra jelenségeihez, ugyanakkor távlatot nyernek a műalkotások hozzánk szóló üzenetének, magunkra vonatkoztatható világának értelmezéséhez. Egyrészt az önbizalmukat szeretnék erősíteni — jelentős kultúra örökösei —, másrészt a felelősségérzetüket: tőlük is függ, hogy birtokába 46
