Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
köszönhető, hogy nagy pedagógusok, kiváló tanári személyiségek is voltak ugyanakkor; olyan elveket vallottak, és olyan feladatokat oldottak meg a maguk korában, amelyek mai törekvéseink irányába mutatnak, azokat erősítik. Nem véletlen tehát, hogy mindketten pedagógus-eszményképpé nőttek a szememben. Példájuk ösztönző erő számomra ma is mind iskolai oktató-nevelő munkámban, mind pedig a felnőttnevelésben. Hiszen akarhatunk-e, elérhetünk-e ma annál többet, minthogy a falvak népe végre a szellemi nagykorúsodás igézetében éljen? Ősz János 1884 és 1901 között tanított Kibéden. Első emlékezetes ténykedése — miként erről az iskolai jegyzőkönyvek tanúskodnak — az alma mater anyagi alapjának a megszilárdítása volt. Hét évvel ideérkezése után már bejelentette: „az iskolai vagyon többé nem Csáki szalmája — nem felekezeti, de községi lett” (1891. dec. 13.). Mindent elkövetett, hogy a könyvtár állománya is szüntelenül bővüljön. „Értelmileg és érzelmileg pallérozott emberekre van szüksége a társadalomnak” — hangsúlyozta több ízben. Különleges jelentőséget tulajdonított az iskolában végzett gyakorlati tevékenységnek: „Ősz János az ő méhesét ideiglenesen felajánlja..., hogy a nagyobb osztályosok azon gyakorolják magokat...” (1892. jan. 10.). Mindenüvé fákat ültetett, gyümölcsösöket telepített a gyerekek segítségével, ahol a község elöljárói lehetőséget biztosítottak erre. Kusztos Endrének van egy számomra sokatmondó szénrajza: Ősz János almafája. A Kibédi balladáskönyv megjelenését követően hozta reprodukcióját a Falvak Dolgozó Népe. Mi a bizonyság arra, hogy valóban Ősz János almafája késztette megállásra Kusztost? — kérdezték a tamáskodók. Onnan, feleltem, hogy egykori tanítványai még a nyolcvanon túl is emlékezetre méltó tettként tartották számon azt a faültetést — „hogy ízlete- sebb legyen Kibéden is az alma” —, de azt már nem tudták előszámlálni akadozó emlékezetükkel, hogy az iskolaudvaron jelkép-sugallóan terebélyesedő öregjonat- hánról hányán is vágtak oltógallyat nyolc évtized során. „Ősz János által rendezett népies estélyek” leírásával lepett meg néhány följegy- zés. A nép kulturális elmaradottságának felszámolásáért következetesen munkálkodó pedagógus az iskoláskor után is megpróbálta összefogni az ifjúságot. Olyan népünnepélyeket szervezett, amelyeknek a kibédi farsangi szokások fennmaradását köszönhetjük. És ami ennél is fontosabbnak tűnik — kevés példa akadt rá faluhelyen akkoriban —: ifjúsági önképzőkört létesített. „Ősz János előterjeszti, hogy a község fiatalságából önképzőkör-félét alakított a saját vezetése alatt. Kéri az iskolaszéket, hogy szíveskedjen az iskolai termet e célra átengedni, és egyszersmind az ő felelőssége alatt az iskolai könyvtárt a fiatalság használatára átengedni addig, amíg a fiatalság abba a szerencsés helyzetbe jut, hogy magának külön könyvtárat alakíthat.” (1895. nov. 10.) „Kötelességét pontosan teljesítő tanító” — alighanem ez a legtalálóbb feljegyzés róla Kibéden (1885. jún. 30.), jóllehet az első szolgálati éve után született meg ez a minősítés. Ilyennek ismerték végig. Ezért szerették az emberek, ezért emlegették majdhogynem a csodálat hangján később. Sorsközösséget vállalt az egyszerű emberekkel — ezt szűrhettem ki azok szavából, akiket róla faggattam. Ami korántsem meglepő, hiszen maga is a nép fia volt, és a nép életét élte. Ez a bensőséges népismeret és a mindig példamutató tettekre sarkalló közösségi felelősségérzete késztette őt arra, hogy oktató-nevelő munkája mellett fáradhatatlanul kutassa a nép szellemi alkotásait. Állandó „törzsvendége” volt a fonóknak és a kukoricafosztó kalákáknak; megnyíltak előtte az emberek, hiszen közülük valónak tárták fel titkaikat. így lett népmesegyűjtésünk klasszikusa is egyben, aki félszáz népmesét hordott össze, miközben nyelvészeti és néprajzi kutatásokat is végzett. Halála évében megjelent népmesegyűjteménye (A csudatáska, 1941) méltó helyet biztosít 44
