Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Cseke Péter: Kibéddel megáldott Ráduly János
Miközben Kusztos szénrajzait nézegetjük, ezek a gondolatok gyűrűznek tovább, és finoman kirajzolódik belőlük egy művészi életpálya íve — a Csókfalva-Szováta— Kolozsvár térség e három kiszögellési pontján élő, helyszíneit gyakran változtató grafikus 1925-ben született Makfalván -, melynek vonzáskörében ott találjuk Rádulyt is. Mert nemcsak a nagy elődök példája hatott rá; Kusztos erőfeszítései és pályájának tanulságai nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az önmegvalósítás útjait keresve közösségi érvényű felismerések jegyében cselekedjék. — A kolozsvári képzőművészeti főiskola elvégzése után hazakerültem. Elhiheted, mennyire örültem ennek. És akkor itthon furcsa meglepetés ért engem: a tágas kolozsvári terek után hirtelen úgy éreztem, hogy a hegyek rácsai közé kerültem. Jóval később értettem meg ennek a szellemi légszomjnak az okát: attól tartottam, hogy még az is kikopik belőlem, ami addig a művészi önkifejezés formáinak keresésére serkentett... De aztán rendre felfedeztem a sóhegyek világát, a dombok mozgását, az erózió hatását. És a tájban megláttam saját lelkivilágomat. Ha netán összkomfortba jutok, sosem kerülök szemtől szembe ezekkel az örvénylésekkel, halkuló ritmusokkal, az éjszakai erdő fától fáig dobáló rettenetével. Idehaza jöttem rá arra, hogy az igazi alkotások micsoda megrázkódtatásokból jönnek létre. Itt fedeztem fel: az az igazán nagy művész, aki a szörnyűt is át tudja érezni, és azt ki is tudja fejezni. Hogy ilyenformán megpróbálja feloldani a rettenetét. Mert a művészet nem csupán szépségkultusz... Már Szováta-fürdőn is, ahol a lakásunk van, egészen másképp érzékelem az életet, mint például Csókfalván, ahol édesanyám él, és ahol a legszívesebben tartózkodom. Hogy is tudnék én pihenő embereket ábrázolni, amikor a röghöz kötöttek élnek igazán bennem?! Idehaza a mindennapi küzdelmet látom szüntelen, az én korosztályomat, elöregedett falusfeleimet, amint vihar után megtérnek, és reggel törődötten állnak ismét munkába. Hát nem tudok a rajzlap előtt sem elszakadni tőlük, mert itthon ez a művészi munkára serkentő, átlényegítésre váró valóság... „Vass Áron, a szobrász is táncol. Az egyik nóta erősen megakad a fülemben: erről írta Bartók az Este a székelyeiméit. Bizony, ez az este a székelyeknél, Marosszéken. Jókedv, erő, féktelen öröm, fájdalom, kacagás, minden együtt. Föléjük borul a hatalmas sötét éjszaka, és ők járják a sárga lámpafénynél a táncot a régi nótára, mint őseink néhány száz évvel ezelőtt, még talán Dózsa György idejében a pusztákon, a tábortűz mellett, és nem tudják, hogy a nótájuk messzi országok operáinak zenekarán is felcsendül egy nagy művész munkája nyomán, s hirdeti, hogy ők itt vannak.” A két világháború közötti időkből, az 1938-as évből idéztem föl Bözödi György hangját — méltán nevezetessé vált könyve, a Székely bánja hasábjairól. Másként honnan is tudhatnék, hogy milyen erők lobogtak egy életen át abban az emberben, akit maga Tamási Áron is oly sokra tartott. Nem véletlenül, hiszen Vass Áron kórust, zenekart alapított, művelődési egyletet tartott fenn, hogy a makfalvi népben a többre törekvés igénye meggyökeresedhessék. Különben miként is adhatnánk hírt magunkról a nagyvilágnak? — Csak akkor jutunk valamire, Jani fiam — fordul Ráduly felé a frissen felhúzott agyag formálása közben Áron bácsi —, ha meg tudunk küzdeni önmagunkért. Annak idején nekünk eszünkbe sem jutott volna, hogy festőművész bátyámmal együtt itthon rendezzünk kiállítást. A két tanítón kívül nem nézte volna meg senki. Ma pedig képzőművészeti kultúrán nőnek fel már nálunk is a gyerekek... A felismerés a fontos, és az érte való küzdelem. Hogy megtudja az ember minden miértnek az azértját, és minden azértnak a miértjét... — Még ma is számon tartják a falubeliek, hogy jó barátságban volt Tamásival... 38
