Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában)
a szomszédos faluban is. Hogy azután a Trianon határt vont, a Kovács családjáról is megfeledkeztek lassan, de az öregek még tudják.”12 A nagygéci hagyomány Haynau külsejére vonatkozóan a következő motívumokat őrzött meg: magas, sovány, bajszos, szakállas, pőrén járta erdőt-mezőt nagy tölgyfabottal a kezében, kaiján lebemyeget viselt. Ezeket a tulajdonságokat a helyi közvélemény a mániás fogalom alá vonja. Arról, hogy Haynau hogyan jutott hozzá a Majláth-birtokhoz, a nagygéci hagyomány azt tartja, hogy: a) vérdíjként kapta; b) pénzért vette, de sohasem fizette ki; c) Majláthtól kapta, hogy kegyelmezzen meg neki, ám mégis kivégeztette. A Vérbíró szociális elszigeteltségére világítanak rá a következő motívumok: „...Próbált Haynau járni az urakhoz, de nem barátkoztak vele az urak...; ...nem is bízott itt senkiben, minden cselédsége német volt...; ...enni meg nemigen evett sehol, félt, hogy megmérgezik...”. Haynau természetesen a nagygéci birtokon is követett el rémtetteket: a) fogva- tartotta a lányát, mert az jószívű volt; b) aki a földjére lépett, azt kivégeztette; c) magyar honvédeket végzett ki; d) magyar tiszteket végzett ki vagyonszerzés céljából, vagy magyargyűlölettől sarkallva; megöletett, vagy el akart pusztítani volt szabadságharcosokat, mert beleszeretett a kedvesükbe; f) német hóhért tartott; g) darálógépezettel (?) végeztette ki az áldozatait. A Vérbíró rémséges birodalma birtokának határánál kezdődött. A birtokát állandóan gyalogszerrel rótta, s ha találkozott valakivel azt a) kivégeztette; b) legalább leszidta, s megsértette magyarságában. A rémbirodalom a kastéllyal folytatódott, ahová a Vérbíró gyakran bezárkózott, s még a bérlőit sem engedte be. Az igazi rémbirodalom azonban a „véres szoba”, amely a következő motívumokban ragadható meg: a) veresre festett, rászáradt vértől pirosló, vértől csöpögő fal; b) véres szőnyeg; c) tönkő, bárd, fegyverek; d) padláson a halottak elásott csontjai. Egy másik variáns szerint az udvaron állt egy bitófa. Szendrő Iván egyféle kivégzőgép- ről is talált adatot, amellyel máshol nem találkoztam. Sikerült azonban gyűjtenem olyan kísértettörténeteket, amelyekben a kastély padlásán masírozó, kivégzett honvédekről van szó. Összegzésül a Nagygéc környéki Haynau-hagyományról a következőket állapíthatjuk meg. Azok az elemek, amelyek a leggyakrabban fordulnak elő, s amelyek feltehetően kontinuis szájhagyomány útján őrződtek meg, történeti mondái alapokra támaszkodnak, s többnyire racionalizáltak. Ezeknek a racionalizált mondái elemeknek a helyi szájhagyomány elsősorban azon rétegeit utalta a misztikum birodalmába, amelyek ismeretkörének és értékrendszerének perifériáján helyezkedtek el. A paraszti közösség életének olyan „függelékei” mint a főúri kastély és a kastélylakók eltérő életvitele a közösségtől olyan interpretálást követeltek meg, amely által ezeket a számára szokatlan és titokzatos jelenségeket tolerálni, valamiféleképpen befogadni, s a saját létezése részeként elfogadni tudta. Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy a kastélyokhoz, „csírakisasszonyokhoz”, grófkisasszonyokhoz, kastélyokban megjelenő kísértetekhez országosan hasonló hiedelemtörténetek kapcsolódnak. A paraszti toleranciának egy olyan megnyilvánulási formájával találkozunk itt, amely az eltérő jelenségeket, személyeket úgy szorítja a közösség perifériájára, hogy misztifikálja ezeket. Ez a fajta misztifikáló motiváció jellemző a kontinuis Haynau-mondakör elemeire is! Meglátásom szerint a „valóság igényével” fellépő mondái elemeket Szendrő Iván a művészi feldolgozás során — egyes motívumokat kiragadva, s jelentősen felerősítve — miszticizálta. Mivel Szendrő hosszú időt töltött Csengersimán és Csengeren, s igen jó kapcsolatot épített ki a lakossággal, működése nyomán — különösen a kész műsorok bemutatását és nyomtatott formában való megjelentetését követően — a 19
