Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában)

szatmári Haynau-hagyomány a művész által megélt formában, jelentős hangsúly- eltolódásokkal (misztikus alapokra állítva) került vissza a közösség szellemi kincsestárába. Azonban ez az újfajta misztikum alapvetően más jellegű. Átszőve az egész mondakört irracionális, szinte mesei világba emeli azt. Az erotikumot a borzalommal párosítva adja elő — ezzel idézve elő horrorisztikus hatást — ami a legújabbkori magyari paraszti szájhagyományban korántsem megszokott jelenség. Ennek a szokatlan misztikumnak az újszerűsége abban is megnyilvánul, hogy a hangsúlyt a sokkhatásra helyezi, s az adott közösség tudatvilágában nem tölt be sem magyarázó, sem pedig elfogadtató funkciót („azért-mert” elem hiánya).

Szendrő Iván működése nyomán a már kihalófélben levő Haynau-hagyomány ismét felelevenedett, színesebbé vált, igaz a különböző korosztályok ezt a kulturális „nóvumot” eltérő módon tették magukévá. Megfigyelésem szerint a legidősebb korosztály bizonyult — hisz ez törvényszerű — a legkonzervatívabbnak. Az idős reformátusok csak racionálisan hajlandók közelíteni a Haynauról szóló történetekhez. A misztikus elemeket, mint a valótlan szóbeszédet („beszélik, de...” formula) elutasítják. A mitikus alapon újraszerkesztett motívumokat a legfiatalabb korosztály adoptálta a legpontosabban. A most huszonévesek Szendrő Iván interpretálásában ismerték meg a Haynau-mondákat, s úgy tették ezeket magukévá, mintha a mondák ilyen formában képviselnék őseik szellemi hagyatékát. A két véglet között ingadozik a középkorosztály, mely új megvilágításban is elmondja a Haynau-mondákat, de forrásként megjelöli Szendrő előadását, vagy nyomtatásban megjelent művét — esetleg gyermekére hivatkozik, hogy tőle hallotta a történetet ilyen formában. Az újraélt mondái elemek adaptálásának ilyenfajta vizsgálata tulajdonképpen azt a folyamatot tükrözi, ahogyan az urbánus kulturális hatások a mai magyar paraszti közösségek tudatára hatnak. Az urbánus hatások alatt természetesen nemcsak az új kulturális javak befogadását kell értenünk, hanem amint azt a vizsgálatunk is bizonyítja: a már meglevő ősibb kulturális megnyilvánulási formák új funkciójú és új tartalmú transzformálódását is. A fiatalabb és a középkorosztály sokkal könnyebben fogad be a városból érkező hatásokat. Az idős parasztember ma is inkább a megszokott népies műdalokra mulat, míg a fiatalabb és középkorosztály már szívesebben éli bele magát a „csipkés kombiné...” hangulatába. A példa bántónak tetszhet, azonban a változások folyamatait híven tükrözi.

E vizsgálódás során két fontos kérdést szerettem volna tisztázni. Az egyik: a kutyafejű lány kérdése. Erre már fentebb megkaptuk a nemleges választ: a magyar hitvilágban változatlanul ismeretlennek tekintjük az antropomorf kutyafejű lényeket. A másik kérdésben pedig azt próbáltam boncolgatni, hogyan adoptálja egy mai paraszti közösség a közösségi tudat új igény szerint újraírt fejezeteit. Távol áll tőlem a kérdés nosztalgikus megítélése, s korántsem szeretném elítélni, vagy akár értékelni a „hagyományba való beavatkozást”. Egy közösség olyan kultúrelemeket fogad be, amelyekre megvan az igénye.

Önmagáért beszél az a tény, hogy Nagygéc környékén a történeti mondák kishíján a feledés stádiumába kerültek. Misztikus formában, hiedelemtörténetként viszont ismét élőkké váltak, s megint a közösségi tudat részeként funkcionálnak.

Véleményem szerint a népi kultúra kutatásában igen fontos az ehhez hasonló változások és átalakulások vizsgálata, nyomonkövetése, mivel ezen folyamatok ismerete biztosíthatja számunkra a mai magyar kultúra komplex, mélyrehatóbb tanulmányozását.

20