Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 7. szám - Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mitikus lény nyomában)
Lássuk hát, melyek azok a tulajdonságok, amelyekkel a Nagygécen és környékén élők Haynau lányát felruházták! (Református falvakról lévén szó, ma már lehetetlen megállapítanunk, hogy az adatok mennyire támaszkodnak a szájhagyományra, illetve mennyire merítenek az irodalmi művekből. Az utóbbiak szerepét korántsem szabad elhanyagolnunk!) Haynau lánya: a) szép, derék, sudár, csinos; b) megsajnálta az embereket, hogy ilyen rossz szívű volt az apja; olyan jószívű volt; c) normálatlan, torzszülött az apját ért átkok miatt, nagyon csúnya. Egyes adatközlők úgy tudják, hogy Haynau lánya szőrös volt. Ezt a tulajdonságot nem tartom jellemzőnek, mivel az adatok túlnyomó többsége azt tanúsítja, hogy az utóbbi vonás Groszmann Ilonkára, a Haynau-birtok későbbi bérlőjének, Groszmann Sámuelnek lányára vonatkozott, s csak interferencia útján kerülhetett át később a Haynau-lány alakjára. A szőrös lány motívum továbbfejlődött variánsaként jelentkezhetett a kutyafejű lány változat, melyet Szendrő közlésében is mindössze egy adatközlő, bizonyos Gál Elemér említ. A Gáltól származó adatok egyébként rendkívül színesek és szuggesztívek. A Haynau-lány alakjának vizsgálata után ismerkedjünk meg a helyi hagyomány egy másik női mondaalakjával, Groszmann Ilonkával, akiről a helybéliek annyit tudnak, hogy a) szőrös arcú, szőrös mellű volt; b) borotválta az arcát; c) olyan férfitípus volt — mindig nadrágban járt, lóháton, kutyákkal; d) egyszer nő, máskor meg férfi volt. Groszmann Ilonkát a néphagyomány ennél árnyaltabban nem jellemzi. Belső tulajdonságairól legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy szégyenlős volt: szégyelte szőrös testét. A következőkben a Haynauhoz kapcsolódó hagyományanyagot vesszük vizsgálat alá. Mielőtt a helyi folklórnak ezt a részét elemeznénk, nézzük meg Luby Margit gyűjtéséből a Ferenci Lajostól származó anyagot: „Haynau volt 49 után a Vérbíró. Itt Majláthé volt az egész határ. Kisgéc, Szekeres, meg a többi mind, amit megvett. Nem is fizetett az azért soha. Szekeres, Kisar, Zajta, Sima mind a Haynaué lett. Nagyszál ember volt, pőrén járt nyárban az erdőn-mezőn; majd kétméteres tölgyfabot a kezében, ha árokhoz ért, a botot leszúrta az árok közepibe, úgy vetette át magát az árkon. A karján hordott magával valami lebernyeget, ha éppen jött valami nőszemély, azt magára kanya- rította. Mániás ember lehetett. A botot tán mindenki látta a faluban, mert a Haynau-kastélyban még az utolsó években is (1944 előtt) ott állt a házban. Mindenki tudta, hogy ez a Haynau báró botja volt, nem nyúlt hozzá senki. Próbált Haynau járni az urakhoz, de azok nem barátkoztak vele. Olyat is hallottunk — nem egyet —, hogy kiizent, hogy nincs itthon senki, pedig csak Haynaut nem akarta beereszteni. Féltek is tán tőle, hogy annyi jó magyar tábornokot kivégeztetett. De nem is bízott az senkiben. Minden cselédsége német volt. Nemcsak a belső, hanem a külső is: kovács, kerékgyártója, bérese annak mind katona volt. Úgy hozta őket magával. Magyarul nem tudott abbul egy se. Ha mezőn magyart talált, mindjárt mondta: — Te kutya magyar! Kerülte azt mindenki. A sok németje itt maradt 67-ig. Akkor pusztultak el innét az emberei. Könnyű volt neki katonákkal berendezkedni, hiszen osztrák tábornok volt. Itt nem bántotta senki, de Angliában a gyári munkások helyettünk is megverték. Olvastuk! Még egyet tudunk róla: mindig cukor volt a szájában, enni meg nem evett sehol, félt, hogy megmérgezik. Még az orvosságot is előbb a komornyiknak kellett megkóstolni, úgy féltette az életét. Volt azért olyan úr, aki barátkozott vele! Ott volt Kovács Edus! A csengeri piacon találkozott Haynauval. Az épp egy csomó bocskort vásárolt, azt vitte a karjára akasztva. Kovács Edus átvette tőle, úgy vitte ő maga a Haynau után. Ennek a családját az utolsó időkig csak bocskoros Kovácsoknak emlegette a nép itt is, meg 18
