Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Buda Ferenc: Derkembáj, kajdaszin?

szathoz gusztusa nem lévén, érdeklődése a hagyományos népi kézmívesség felé fordult. Némi jártasságot hazulról is hozott magával, ezt azonban céltudatos kutató munkával, kitartó, állhatatos tanulással tovább gyarapította, tökéletesítette. Isten háta mögötti, eldugott aulokban fölkereste a még élő mestereket, hogy átmentse, ami még menthető a lehanyatló, öreg kezekből. Meg kell vallanom, nem találkoztam még olyan sokműfajú mesterrel, mint ő. Említettem, hogy a kovácsmunkát az atyai tűzhely s üllő mellett leste el, szobrászkod- ni a főiskolán tanult, ám ehhez jön még az ötvösség, a tárgykészítő és díszítő fafaragás, a szíjjártó, nyerges és bőrmíves mesterség, a hangszerkészítés — felsorolni alig lehet. E rendkívüli sokoldalúság híján csupán dokumentálható, de holt tudásanyagot rögzíthetett volna gyűjtő- s kutatóútjai során, révükön viszont szinte a tulajdon lélegzetével éleszthette föl a feledésre ítélt hagyományos mesterségeket, hogy aztán élő fa gyanánt azokat újra elültesse.

Volt módom néhányszor szemügyre venni munka közben. Ahogyan a poncoló acélon a kalapácsot szaporán kocogtatva mindenféle előrajzolás nélkül veri a kacskaringósan indázó díszítményt a keskeny ezüstszalagba, amögött nemcsak az ő személyes tanulóévei állnak ott támasztékul, hanem a folyamatos népi hagyomány évszázadai is. Biztos kéz, biztos szem, hallatlan munkatempó

— első zománcműhelybeli munkanapján ez ejtette ámulatba a honi kollégákat. „Te, - mordult föl Nagy Feri, aki pedig nem akárki a szakmában -, szólj már rá! Ez úgy dolgozik, hogy még nézni is rossz!” - „Az ám, fölér egy egész hú zóágazattal. ”

Akárcsak magam az ő hazájában, ő maga is rokonkeresőben járt Magyarországon. Esténként, munka után, a művésztelepi vendégszoba csendjében órák- hosszat gyűjtögette s rendszerezte egy vaskos, nagyalakú jegyzetfüzetben a kazak—magyar szómegfeleléseket. S bizony, ha itt-ott akadt is melléfogása, többnyire fején találta a szöget, s boldogan osztotta meg felfedezéseit velem.

Számomra azért volt kiváltképp becses a vele való kapcsolat, mert - túl a népi mesterségeken, pásztori hagyományokon, a népi gyógyászat különböző praktikáin, sőt: a kazak népi birkózás fogásain - a szellemi örökség is buzgó forrásként áradt belőle. Papírszagnak persze nyoma sem volt szavaiban, hisz mindezt még gyermek- s ifjúkorában tarisznyázta föl egy életre.

Könyvek, tájak, múzeumok, s a képzelet táplálta fogalmaim az ő megjelenítő lénye által váltak érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá. Utánozhatatlan humorú, kiváló mesélő volt. Nagy kár, hogy videokamera híján nem örökítettük meg kifejező mozdulatok, s élénk arcjáték kíséretében előadott - olykor több nyelvű

— elbeszéléseit. Távoztával, s a kapcsolat — remélhetőleg nem végleges — megszakadásával néhány közös tervünk is félbemaradt, így például - többek között - egy kazak népi dekameron magyar nyelvű közreadása. Ezzel pedig jócskán elébe vágtunk volna a kazakoknak, hisz náluk a pajzánabb mesék s mondókák a birodalmi közszemérem okán máig sem leltek kiadóra - nagyrészüket föl sem gyűjtötték.

Akaratlan borongósra fordul toliam járása, mint Petőfié némely levelében. Van egy gyönyörűséges kazak népdal. Többször hallottam már, a dallamát meg is tanultam, teljes szövegét lejegyeznem vagy megkapnom azonban eleddig nem sikerült. Kértem Derkembájt is, mondaná el, miről szól az ének, mi van benne. 0 elkomorulva válaszolt: „Tragédia. Mindnyájunk tragédiája. Testvér testvért öl. Had hadat. Idegenek - mindannyiukat. Rabság, bújdosás.

2