Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

kurafit, mondhatták, de olyat is mondhattak, hogy: íme, turulszívű testvérek, rettenthetetlen harcosok, Kárpátok sólymai, ez az ember örökíti meg az eljö- vendők számára az Árpád apánk vezetésével véghezvitt, példa nélküli honfoglalásunkat. Szavaikra, kinyilatkoztatásukra egyöntetűen felnyerítettek a ménesek, elbődültek a gulyák, a csordák, röfögésbe fogtak a kondák, bégettek a nyájak, mekegtek a kecskék, iáztak a szamarak, nyüszítettek, ugattak, vonítottak a kutyák, táncra perdültek a fehérszemélyek, miközben vetkőzószámo- kat adtak elő. „Állj meg, vándor!” Hirtelen majd kimászott az árokból. A Tömös innenső partján, „toronyiránt” anyaszült meztelen, fiatal nő állt magasba emelt karokkal. A sejtelmesen zörgő komlófüggönyt felgyorsult, nekilódult szívvel félrehúzta, mellel a drótfüves, vöröshangyás árokpartnak dőlt, szemét kikerekítette, a könnyezésig meresztette, a testvonalai mentén körül- glóriás jelenést emlékezetébe szippantotta. Sötétbarna, vállra omló hajzata (a honfoglaláskori, monumentális festményen) beválhatott volna jurtatető-kúp- nak. Hosszúkás arcán, nyúlánk karján-testén élénken babrált a késő délutánba hajló, „öregedő” nap. Hónajla, combja töve diófaszínben, szikrázva pompázott. Jobb mellbimbója Brassó felé, a bal Felsótömös irányába „kémlelt”. Hála Istennek, egyelőre sem a has, sem a köldök, sem a térd nem „érdekelte” őket. „Majd...” Jani nem bánta volna, ha mellette van Tamás János szabólegény, hogy azt mondhassa: Láss csodát, apám. Tamás a predeali őrszázad műhelyében öltögetett, és a „fehérmájú vasorrú bába” ajánlatát kérőzte fel újra meg újra; ha feleségül veszi, még bapó korában is lesz mit aprítania a tejbe, ha nem, fulladjon meg. Jani elképzelte, szájában gombos- vagy varrótűkkel, hogy göcög a saját, „falusias” gondolatain Tamás. Ecsetre kívánkozó kép bontakozott ki elméjében, de amíg azzal bíbelődött, törődött, a parti tünemény észrevétlenül elillant. A közelben vasalt sarkú-orró hegyibakancsok csikorogtak; érkezett a váltás. Mehetett pihenni, pontosabban szólva: vécét pucolni, padlót mosni, burgonyát hámozni, gombot varrni. A honfoglaláskor, ha véletlenül, tegyük fel, be is sorozzák, ilyen „adminisztratív tevékenységekkel” nem háborgathatták volna. Ajaj, hol volt akkor még a vécé, a padló, a burgonya, a gomb! Gyöngyélet lehetett akkor! „Még a kő is légy volt.” Vigyázat a kővel; ne fessük az ördögöt a falra. Az oltyán szakaszvezető olyasmit handrikált, hogy Gheorghiu-Dej kíséretében napokon belül meglátogatja őket Nyikita Hruscsov. Itt mindennek ragyognia kell!, gurult méregbe teljesen feleslegesen az őrsparancsnok. A „heverőben levő” katonák erre négykézlábra ereszkedtek, az Apostol-birtok fehér kőzúzalékos sétányain szétbogárzottak, a rossz helyre nőtt főszálakat, gyomnövényeket kitépdesték, gazdagon habzó mosóporral sú- rolták-fenték a fő- és melléklépcsőket. A szakaszvezetó az éberség mintaképe gyanánt „bekérte, megvizsgálta” a katonaigazolványokat. Jani az árokban, a komlófüggöny hűvösében, homályában, a Tömös partját lesve kedvvel rögtönzött: Embernek, állatnak kell a rédia. / Ez a szép jelenkor kész tragédia. / Ha nincsen, öcsikém, rédiád, / Az a te magán tragédiád. Beláthatatlan síkságon, turulmadaras jurták között libegtette bőnél is bővebb, sárga kordbársony nadrágját (talán szoknyanadrágját) a Honfoglalás piktora. A baljában tartott paletta bebőrözött festékcsomóin piros, fehér, sárga, kék, zöld lepkék „piheg- tek, mosakodtak”. Elkedvetlenedett, mert az árokban nem nézhetett utána, vannak-e zöld pillangók? „A honfoglalás idején lehettek!” Lihegő futár érkezett: Jönnek Hruscsovék! Ki ne bújj a rejtekhelyről! Hruscsovnak nem szabad

21