Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

kai, mint Tudor Arghezi, momentán (megérdemelten) cigaretta- és cipófűzőárus Bukarestben, hanem belevág a sűrűjébe. Kitűrt gallérral, forradalmian, (végre) tárt kebellel énekli meg a máramarosi bányászokat, miközben modern, szovjet gyártmányú légsűrítőt (kompresszort) visznek fel (nem felvonszolják, á, dehogy!) a Tomoiaga hegyre. Persze, vehetjük Ion Nustyut is, a békeharc tántoríthatatlan bajnokát, aki ágyúhüvelyben (a kapszli elsütve!) virágot tart, termeszt, nemesít. Nem robbanófejet, mint a megátalkodott angol-amerikai imperialisták. Jani az egészségügyi központban kofferjébe lökte a leveleket és ,, komolytalankodva” arra gondolt: nem is bánná, ha jönnének a ravasz „banditák”, hogy az őrszázad lőszerraktárát kirámolják. Őszinte elégtétellel lesné az ablakból, mint hordják ki az udvarról a zömök, keményfadeszkából készült, gurtnifülű golyós- és gránátosládákat. „Úgy kellene a tetveseknek!” Jó, hogy ez is felötlött benne. Nemrég a felcser-alhadnagy általános DDT-és (dédétés) kampányt rendelt el, mert a „vitéz” bakák megtetvesedtek. Jani a század garázsában órákon át „fogadta” az engedelmesen eléje járuló legénységet; marékszám szórta kigombolt ingekbe, megoldott nadrágokba, feléje nyújtott sapkákba a szürkés „tetűport”. Magáról telmészetesen megfeledkezett. Egy hét is beletelt, mire rájött: öltözete koreaiban jólfejlett, életerős, becses vérén hizlalt „bogarak” mocorognak, szunnyadoznak. Megrettent (ha a felcser ezt észreveszi!), majd magát, az egészségügyi központot, valamint a szomszéd helyiségben ücsörgő telefonistát, valamilyen ugrifüles Vlaicut könyörtelen fertőtlenítésnek vetette alá. Az ókirálysági (regáti), elfűrészelt őriás Vlaicu románosan-romásan vinnyogott, „Vai, mama”-zott. (Vai, mama-Jaj, anyám). Ágyneműjét; pokrócát, lepedőjét, párnáját időnként felnyalábolta, a folyosóra vitte, rázta, püfölte, megtiporta. Álmából felriasztott „talajavesztett” vakondnak látszott. Jani nevetgélt rajta, de nem huzamosan, mert a törött lábú Munteanu százados (kapitány) szigorú paranccsal, mint nélkülözhetetlen erősítést, többedmagával Alsótömösre küldte. Addigi helyén, az egészségügyi központban az oblemocsok Dinu terpeszkedett el. Alsótömösön, Brassótól jó hajításnyira az oltyán szakaszvezető, az őrsparancsnok, mintha számított volna rá, rögtön kezelésbe vette. Gheorghe Apostol, ki tudja, hányadik ajándék-birodalmának füves térségein (másokkal együtt) megfektette, -kúsztatta, -szaltóztatta, aztán állandó őrségbe „programozta”. A Tömös folyóhoz közel, egy mellig érő, kiszáradt árokba, sejtelmesen zörgő komlófüggöny mögé került. Onnan a hízott disznó méretű termésköveken tovarobajló folyót kellett szemmel tartania. A sivár partot itt-ott nádkinövések „tarkították”. Túlérett, foszladozó nádbugákon apró madarak, talán ökörszemek egyensúlyoztak. Zavartalanul forgathatta az eszét, hát forgatta. Óvatosan vissza-visszament a magyar honfoglalás koráig. Jobbjában festőecsetet, baljában palettát tartott. Irtózatosan bő nadrágot, széles karimájú, féloldalasra nyomorított kalapot viselt, mint Popp Aurel Szatmáron. Látta néhányszor. Zord harcosok lovagoltak vele szembe, furcsállták; némelyik görbe kardjával búbjára koppintott, talán besenyő kémnek nézte. Színes (festői), sátrak előtt bokáig hajfonatos asszonyok-lányok szabadtűzön, bográcsban köleskását főztek, egymást bol- házták, tetvezték, körmük hátán nyomták el „zsákmányaikat”. Inas öregemberek erjesztett kancatejtől, kumisztól kótyagos-bölcsen, bölcs-kótyagosan, törökülésben vesztegeltek a porban, rá, a festőre köszvényes ujjal mutogattak; nem tudhatta: vádolják-e vagy dicsekednek egymásnak vele? Lefejeztetjük a

20