Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

Nyilván, nem kétséges, hogy az Öböl-háború kapcsán jöttek elő tünyölődésé- ben a zsidók. Irak másodízben küldött rakétákat Izraelre. Háború, újra háború! Janinak, a román néphadsereg szanitéc-közlegényének sem sikerült kivonnia magát a háborús hatások alól. A predeali órszázadban teljesen eluralkodtak a „banditák rémtettei”-ről kiagyalt legendák: A parancsnokság; az éppen törött lábú, görbebotra támaszkodva betonvas-sarkú gipszcsizmában sántikáló, középtermetű, omlatag juhtúró-képű Munteanu százados, az ana- konda- vagy óriáshernyó-Solymosi főhadnagy, a „magyarrajongó” felcser-alhadnagy, no meg a hájas, egész ajtót betöltő raktárnok-őrmester szent borza- dállyal mesélték, milyen agyafúrtak a „banditák”. Képzeljétek el katona elvtársak, ezek elegáns gépkocsikon, Pobedán, Volgán, zsebükben szakértelemmel hamisított iratokkal , jelentkeznek” a lőszerlerakatoknál, vételezni. Rogyásig felpakolóznak és bottal üthetjük a nyomukat. Az ádáz ellenség, kapta kéklón elítélő szemét Solymosi főhadnagy a vigyázzállást már-már elunó Janira, itt van sorainkban, nem alszik, nem tágít, ócsárol, bomlaszt, de mi (jobb mutatóujjával vállszíjas, rézgombos, tiszti mellére bökött) leleplezzük, kinyírjuk. Nem, Dinu őrvezető? Jani abban a másodpercben vette észre, hogy szanitéctársának aranysáv sárgáll kék vállapján. Dinu rajongva, ujjongva felrikoltott: De! Igenis, parancsára, (Ba! Da ordonati), főhadnagy elvtárs! Pihenj! (Pe loc repaus!), vezényelt Solymosi és katonásan elsietett. Tamás Jánosnak, a szabónak vékony, hosszú nyakán ide-oda billent megnyúlt bécsi- tök-feje. A marha, billentett a már messze járó Solymosi felé, nem bír téged lenyelni. Remélem, mosolygott leplezett idegességgel Jani. Szemlér Ferencre és Márki Zoltánra gondolt; ma kapott tőlük szenvtelen-elutasító leveleket. A feltehetően szabványsorokon gyorsan végigfutott, a borítékok címzését azonban többször, sokszor megnézte, elnézegette. Szemlér Ferenc az Igaz Szótól ugyan még Pusztai-Pászkán Jánosnak „tisztelte”, de Márki Zoltán, az Utunk versszerkesztője a Pászkánt már végleg elhagyta. Most már van „nagy íróhoz- költőhöz méltó” neve, de mi haszna, ha minden „munkáját” következetesen a papírkosárba hajítják? Hatalmas amforára emlékeztető, beton-papírkosárra gondolt; az Utunk legnagyobb szobájának közepén terpeszkedik és, amikor Márki az ő gombóccá gyűrt, vérrel-verejtékkel fegyelmezett, tömör sorokba sikerített szerzeményét négy-öt méterről belehajítja, csuklik egyet az élvezettől. A friss, még meleg belű búzakenyérnek van ilyen hatása. Szemlér Ferenc az Igaz Szónál a sietségtől le sem ülve, hóna alatt a „kortárs román költészet” teljes magyar fordítását tartalmazó, barna disznóbőr aktatáskáját szorongatva „intézi el” az ismeretlen poétafiókát, ezt a Pusztai-Pászkánt, aki hetente küldözgeti hozzá sületlenségeit. Akadályozza őt irodalom-történetileg páratlan, valósággal felbecsülhetetlen munkásságában. Mert, uramisten, az ember nem győzi eléggi méltányolni a Román Munkáspárt, élén Gheorghe Gheorg- hiu-Dej elvtárssal, vezette romániai szocializmus egyre dicsőbb korszakát, amelynek olyan költőfejedelmei (na jó, félre a fejedelemmel, fejedelmekkel, pláne a királyokkal, császárokkal, cárokkal, pfuj!), vagyis költőoszlopai (he-he, görög, korinthoszi!) vannak, mint Mihai Beniuc, Dán Desliu és sokan, sokan, sokan mások. Illusztris tehetségek szempontjából a sokoldalúan, rohamosan fejlődő román szocializmus kimeríthetetlen. Mihai Beniuc azt íija egyik történelmijelentőségű poémájában, hogy ő útmenti almafa, és bárki szakíthat róla, ha éhes. Nem faszari. Dán Desliu sem bíbelődik ilyen-amolyan penészvirágok19