Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
parancsolta „ellentmondást nem túróén”. Jani feszesen megvetett ágyáról felkapott egy ócska Előrét, vitte „derékaljnak”, mert hallotta: a fogda „bútorozatlan”. Fejét a bukaresti magyar nyelvű, román szellemiségű napilap csinosan megrajzolt címén, az Előrén nyugtatva az foglalkoztatta: nem árt ezen túlesni, ebbe is belekóstolni. A jövő században és azután róla lesz híres az Előre. Legalább megmarad az olvasók emlékezetében. Mármint az újság. „Az ám, hazám”. Elképesztő, hogy ezt a szót nem ejtheti ki kedvére, jóízűen. Végül is, milyen haza az övé, és van egyáltalán? Feje az Előrén, fejében a történelmi Magyarország térképe. A legsürgetőbb: elaludni! Aludni, aludni! Reggelig. Az ébresztőig. Hamarosan itt vannak a vizsgák. Végez, és megy állomáshelyére, Predealra. Úgy történt. Titkos minősítését lezárt borítékban saját kezűleg adta át a bukaresti őrezred főorvosának. A főorvos szívélyesen fogadta, „tájékozódása” után azonban elkomorodott, közömbössé vált; átnézett rajta. Szállhatott fel a predeali vonatra. Az alhadnagy-felcser állta a szavát; befogadta az egészségügyi osztályra, magyarázott neki, tanítgatta, dicsérte a magyarokat. Dinut, a kellemetlen társat őrségbe rendelték. Jani meglehetősen szorongott; áskálódni fog ellene. Könnyen teheti, hiszen román a románok között. Szorongását munkával fojtotta el. A rendelőt és a betegszobát naponta felmosta. A műszereket gondosan fertőtlenítette, azonkívül a falakon felújította a (marxista) higiéniára vonatkozó szólamokat. Közvetlen főnöke egy harmadéves oltyán vagy cigány őrvezető (frunctas) volt. Ez a fiú már nem sokat adott a katonáskodásra, állandóan a „pihenő villákban” dolgozó magyar lányok körül kosla- tott. Egyiket teherbe is ejtette. Az jövögetett hozzá, kihívta a kapuhoz, civil falatokkal; házikolbásszal, füstölt sonkával, süteményekkel traktálta. Gyakran elvitte magával. Jani úgy értesült: összeházasodnak. A magyar leányzóról azonnal megvolt a véleménye; utálta. „Egy oltyán-cigánnyal!...” „Még hajó fiú is!” Sajnálta, hogy nincs kéznél Csúcsai Jóska; neki következmények nélkül háboroghatna. Jóska a Batsányi-kötetet elválásukkor neki ajándékozta. Olvasgatta hát Batsányit. Nem mondhatta: jaj, de meglepi, viszont jobb volt, mint semmi. Predealon most már adódott ideje „saját alkotások” létrehozására is. Új nevet vett fel: Pusztai János. Azután csak ezen a néven küldözgette verseit a kolozsvári Utunkhoz és a marosvásárhelyi Igaz Szóhoz. Kolozsvárról Márki Zoltán, Marosvásárhelyről Szemlér Ferenc válaszolt. Könyörtelen rendszerességgel utasították el „műveit”. Nyilvánvalóan jogosan. Jani gyakran „merült” magába, elemezgette: mi lehet sorozatos kudarcainak az oka? Újra meg újra abban maradt: verseiből hiányzik az a szükséges hő (hév), amely, mint pompázatos léggömböket, a „felhőtlen égboltig” emelné őket. Azon a bizonyos felhőtlen égbolton akkoriban Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár költemény-léggömbjei szálldostak a legmagabiztosabban. Jani, ha injekciót adott be, ha köpölyözött, ha a padlót mosta fel, egyaránt kábult volt a versektől. Gondolt rá: részletesen megénekli az életét; drámai körképet vetít az olvasó elé, de késlekedett a kivitelezéssel, mert hiányzott a cselekmény. Felmerült az is: szabad-e a kommunistákhoz csapódnia? Szigorú igényességgel számítva, aki íróként, költőként „lefekszik” a kommunistáknak, az végleg a padlón reked. Lásd a fasizmus „lelkes” pacsirtáit! Gyengélkedő bakák nyitották rá az ajtót; tétova mosollyal sündörögtek az ágyakhoz, letolták a nadrágjukat, hasra feküdtek, ő pedig ment a felcser által megállapított orvosság-adaggal és sorra tomporukba fecskendezte. Fokozatosan kialakult a „technikája”. 13
