Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
A katonafenék rengő vastaghúsát bal keze fejével alaposan megveregette, „érzéstelenítette”, bekente szesszel, majd tövig „bevágta” a tűt. A páciens meg se nyekkent; ámult, hogy már kész van. A köpölyözés is ment, mint a karika- csapás. A felcser hűlést gyógyított, múlasztott el ezzel a módszerrel. Tizennyolc-húsz köpölyözó-pohár fért el egy-egy fiú hátán. Jani a bőrt valami (az író számára már ismeretlen nevű) kenőccsel bőségesen bedörzsölte, bakarasz hosszúságú pálcákra sodort, kékszeszbe mártott, meggyújtott vattával a jog- hurtos üvegekre emlékeztető poharakból a levegőt „kiégette”, és ujjnyi közökkel a beteg hátára sorakoztatta. A poharakon belül a bőr és az izomzat „ropogós”, piros fánkokká formálódott. A bakák élvezettel nyögdécseltek. Persze, az „élvezet” nem a köpölyból eredt, hanem abból a tudatból, hogy másnapig mentesülnek az őrszolgálat alól. Az őrködés (az író már említette) terhes volt, agytompító. A párt és az állam „vezetői”, inkább: birtokosai aránylag ritkán vették igénybe predeali pihenőházaikat. Gheorghe Gheorghiu-Dej főleg csak jött meg ment. OÍykor Groza Péterrel egy teniszpartit azért megengedett magának. Máskülönben az állítólag Mihály királytól elkommunizált épületben lányai, unokái, valamint a társalkodónők, nyelvtanárok, dajkák nyüzsögtek. Groza sem időzött sokat a villájában. Magas, elegáns, kalapos úriember volt joviális; a géppisztolyával tisztelgő őrt mosolyogva „hűtötte” le: Ne mutogasd nekem azt a fütyköst. Nála nem léteztek idegen személyek. Jani talán okkal gyanította, hogy a Gheorghiu-Dej módján az őrködő katonákon átnéző Chivu Stoicanál sem. Chivu Stoica sötétkék melegítőben, sötétkék svájci sapkában fel-feltűnt az utcákon. Testőrei alig észrevehetően követték. Nem lihegték körül, nem futkároztak. Fazekas Jánoshoz Janinak Predealon nem volt szerencséje. Folyton otttartózkodó húgához azonban, ha áttételesen is, annál több. Későbben; ősszel és télen. Addig egyebekre volt gondja. A beteggondozáson kívül mindennap kötelessége volt a konyha tisztaságát, az ételeket, az élelmiszereket ellenőrizni. A konyha néhány utcával fennebb, a Csoplea hegyhez eléggé közel működött. Onnan hordta különben betegeinek a kosztot. Egy késő nyári délben, hegyvidékiesen szomorkás napsütésben, fejében visszadobott verseivel, az egészségügyi központ felé tartva kedve támadt halkan fütyö- részni. Nagyon halkan és nagyon sután adta ki az el-elszíntelenedő hangokat; bizonnyal még a síbakancsa körül ugrándozó tücskök, szöcskék sem hallották. Harminc méternyire tőle, elől azonban haladt egy tőle csak néhány évvel idősebb nőszemély. Megismerte. Egy Solymosi (Soimos) nevű főhadnagy felesége volt. Többször látta a férjével. Természetesen tisztelte. Miért is ne? A szóbanforgó, síma képű, középtermetű, hízásra hajlamos Solymosi már csak magyarságánál fogva is imponált neki. Belőle is majdnem katonatiszt lett, ugyebár. Napok múlva, amikor a félreismert főhadnagy szolgálatosként a századnál tartózkodott, nyersen letámadta Janit, mondván, de inkább kiáltván, hogy fütyült a felesége után. Jani öblös lavórban a felmosóvízzel ereszkedett aláfelé az emeletről, Solymosi meg szapulta alólról, a talajszintről. Elmondta (románul) jampecnek, huligánnak, malagambistának, útonállónak, gazembernek, anyaszomorítónak, apagyilkosnak Jani a keskeny falépcső alján lábhoz tette a lavórt, és megfeledkezve, hogy nincs sapka a fején, tisztelgett. A szabálytalan szalutálást a felpaprikázódott főhadnagy sértésnek vette; hangját lényegesen megemelte: Azonnal a karcerbe küldlek! Jani tőle telhetőén szerette volna megmagyarázni: a főhadnagy elvtárs kedves felesége után 14
