Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
hettek „kitapintható, megfogható” fogalmai. Volt egy századparancsnoki tisztébe belebódult, örökösen sóshónaljú főhadnagya, valami Popescu, Lopescu, Tolvaiescu. Az nem állhatta, hogy katonái céltalanul lődörögnek, „élvezik az életet”, ezért elrendelte: a Vár udvarán csak futva szabad közlekedni, mint Janinak Molléknél. (Az érdemtelen Melléknél!) Gyakorlatok idején századát teljes felszereléssel főként Félix fürdő felé szerette meneteltetni. Aratási hőségben köpenyesen, futólépésben. Az aratóknak messze kilógott a szemük a gyönyörtől. Popescu-Lopescu-Tolvaiescu főhadnagy tovább gyűjtve hóna alá a sót, légi riadót rikoltozott, mire a katonák átugráltak az árkon, a tarlóra vetődtek, kezükkel fejüket eltakarták; ha ők nem látják a repülőket, a repülők sem látják őket. A főhadnagy atombomba becsapódását is jelezte. Nem oda nézni! Nem oda nézni!, követelőzött rekedtesen. Kiég a szemetek, pifánok! Jani türelmesen hasalt, várta a következő vezényszót, de addig is figyelte az éles búzatövek közötti, repedezett talajon kutakodó hangyákat. Felötlött benne: Mit tegyen az ember, ha atomtámadás éri? Hajoljon mélyen előre, dugja át fejét a lába között, és csókolja meg a saját seggét. Jó vicc. Az sem volt megvetendő, amikor a szanitéc-órákon balesetet szenvedett katonák belsóré- szén; szívén, tüdején, máján, lépén, veséjén, gyomrán, belén tanulmányozhatták az emberi szervezetet. A nemi szerveket külön mutogatták a tanárok. Beszerezték. Jani számára volt „érdekesebb” élmény is. A tanulókat az Egyesített Közkórház hullaházába vezényelték. A lucskos, dermesztő teremben betonkádak levében pucér emberek lebegtek, betonasztalokon emberi testrészek hányódtak. Az egyik ilyen „katafalkon” kövér öregasszony „várakozott” hanyatt Janiékra. A fehér köpenyes boncoló, orvos vagy mi, a szikét a tokás áll alatt a nénibe (Anuca nénire hasonlított) akasztotta és egészen az ősz, gyér szőrzetű vénuszdombig vitte. A sárgás vénasszonyháj teljes testhosszban kitü- remlett. A boncoló kivette a veséket, szeletekre vágta, akár a disznóét a karácsony előtti toron, azután a máj, a szív, a tüdő, végül az agy következett. A körbenálló katonák hányingerrel küszködtek, többen a szabad levegőre támolyogtak. Jani azért is kitartott. Az író semmitől sem riadhat vissza, mindent el kell viselnie, még azt a tábornokot is, (talán Vlaicunak nevezték), aki meglátogatta a laktanyát. Az előadóterembe megvadult bikaként tört be. Kazánkovács, bányász vagy olvasztár lehetett. Felcsörtetett a katedrára, és háta mögött a táblára felrajzolt férfi meg női nemiszervvel, mintegy azok védelmében lehülyézte a vigyázzba merevült társaságot. Idiotilor! (Idióták!), kiáltotta olyan hangerővel, hogy kék nadrágjáról majdnem lekunkorodott a vörös sújtás. Vállán a féltenyérnyi csillagok mindenesetre pörögve rezegtek. Jani jobb horgasinát óvatosan meglazította. Pukkanj ki, baromállat!, gondolta. „Tökéletlen”, huncut arcán a fegyelem máza halk percegéssel, megállíthatatlanul repedezni kezdett. 35. Még egy nap a béke, mondogatja, ismételgeti a Kossuth Rádió ezerkilenc- százkilencvenegy január tizenegyedikén, hétfő reggel. Úgy néz ki, az Öböl-háború valóban elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen volt a Litvánia ellepi szovjet- Gorbacsov-féle akciósorozat is. Nesze neked, Nobel-békedíj! Észtország, 11
