Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 4. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve V. (Kiss Tamás: A végső szó keresése - Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el - Kerék Imre: Születésem hava - Baka István: Farkasok órája - Vári Fábián László: Kivont kardok közt - Szikra János: Hajlíthatatlanul)
kon kívüli megfontolásoktól megszabadítva talál rá legteljesebben önmagára. Arra a költőre, aki meglát és megél sokféle diszharmóniát, de mindet harmóniává tudja oldani. A szépség, a zeneiség, a tiszta ritmusok fenntartás nélküli áradása, a romantikus mellékízek nélkül is szinte imádatig emelkedő természetszeretet határozza meg a Születésem hava egész anyagát. A tökéletes és változatos ritmusbiztonsághoz komoly képfestő tudás társul: pontos rézkarcok, kidolgozott, sokszínű akvarellek gazdagságát idézi több vers: az írott szó dinamizmusa által nyújtott időbeliség többletével: „Véraláfutásos őszi alkony. / Vörhenyes cserjékkel bozontos / ágyékú völgytorokban a szél hullámai / lányos ünők, szarvastehenek párázó szagát sodorják: koronás / bikákat ajzva tülekedésre, nászra.” ( Virágvölgy). A természeté mellett meghatározó a kulturális élménykor is: költőelődök és pályatársak, képző- és zeneművészek, városok, tájak, utazások. Ezekben is van valamennyi „pannonság”, hiszen Berzsenyi, Vörösmarty, Takáts Gyula, Fodor András a legszebb versek ihletéi, s a tájak is dunántúliak vagy azzal rokonok. Ez ügyekben a legelementárisabb Kerék Imre alakváltó, beleélő képessége tartalmas formát és formás tartalmat egyaránt érintve, mint a Berzsenyi gesztenyefái: „Árnyukban sétálva bozontos, barna / bajszod széthúzódna derűs mosolytól: / látva buzgó mezei szorgalomban / niklai néped.” Van még egy elementáris élménykor: a szerelemé, s ez sem statikus képű, mert bár harmóniára törekvő, a kérdéseket és kételyeket sem rejti el. S hogy az élménykörök szerves egységet alkotnak, ugyanannak a személyiségnek a lírai lenyomatai, azt a műveken túl a kötet szerkezete is mutatja, hiszen a természet-szerelemkultúra megnevezhetetlen ciklushármasa után „vegyes rendben” következnek egymásra az ugyanezeket megszólaltató költemények, a szétválasztás után az egyidejűséget is felmutatva: a személyiségben a régiót, a régióban a nagyvilágot, s abban az egyetlen létezőt, aki szeretne jelet hagyni, s „mintha öröklét lenne sorsa, / lombot hajt, gyümölcsöt nevel / a végső összeroskadásig.” (Ötven fele). (Hazánk, 1992) Baka István: Farkasok órája Van, akit a szelíd dombok, a csillogó víztükrök, a beérő gyümölcsök formálnak elsősorban, van, akit a kietlen és sivár éjszaka, a monoton esőzés, a termés helyett a pusztulás, a kifosztottság. S amiként Somogy és Tolna szomszédosak és egykönnyen átjárhatóak, így van ez a derűt és a sivárságot meglátó szemlélet, a harmonikus nappal és a disszonáns éjszaka között is. Persze a nappal sem csak a csillogásé, s az éj is lehet csillagragyogásos. Miként az évszakok vagy a napszakok kétarcúak, ilyen az ember is. Hol egyetlen személyiség is jellegzetesen szélsőséges, hol meg az egyik emberre inkább az egyik, másikra a másfajta végletesség a jellemzőbb. S különösen így lehet ez művészeknél, hiszen az alkotói világkép mindig kiemel, felnagyít, sokkal erőteljesebben és céltudatosabban szelektál, mint a hétköznapjait élő lény. Baka István „hiába” dunántúli, őt nem a szekszárdi dombok szőlőt érlelő sugárzása ragadja meg, hanem a szürkeséget fel nem oldó novemberek nyirkos, mindig bánatba fúló reménytelensége. Mindegy az évszak, hajnalodva mindig eljön a Farkasok órája, az éj vége, a félelem és a rettenet ideje. Nem segít a ráció, a lét határhelyzete — a határhelyzet-lét fel nem oldható, s az ember a folytonossá váló rettenettől azzá válik szinte, amitől fél: farkassá. 88
