Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve V. (Kiss Tamás: A végső szó keresése - Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el - Kerék Imre: Születésem hava - Baka István: Farkasok órája - Vári Fábián László: Kivont kardok közt - Szikra János: Hajlíthatatlanul)

A kötet címe Farkasok órája, s tartalma szerint a Romlás könyve. Már nem is a romlás virágaié, miként közel másfél százada még Baudelaire elgondolhatta, itt „virág” nincs már más, mint a tökéletessé csiszolt forma: a fegyelmezettség magas mércéje, a dalolás egyetlen lehetősége, az összeszorított fogak koccanásának is mértékre szabott ritmusa. Ennyi köt — kötne - a harmóniához, s annak az ember- emlékezetnél is régebbre visszanyúló hagyományához, ha ez a fegyelmezett és tökéletes „műremek” dalolás nem élezné ki még jobban a romlást, nem tenné még félelmesebbé a rettenetét. Hiszen nem az első ijedelem artikulátlan avagy félig artikulált üvöltéséről van már szó, ez a forma azt is kifejezi, hogy nagy múltja van a rettenettel való együttélésnek, olyan ősi, hogy volt bőven ideje az embernek zeneivé formálni már nemcsak örömét és bánatát, hanem azt a rettenetét is, amelyet azonban még így sem képes „megszokni”. A rettenet oka azonban nem valamiféle atavisztikus félelem, bár mitikussá nő az érzés, hanem a lét minden szintjére betolakodó kifosztottság-élmény. Nyomatékosan az ország és a személyiségszintjén uralkodik ez, de ha ezeken a szinteken meghatározó, akkor emberiségélmény a kifosztottság, egyetemes világállapot, szinte már statikussá merevülő helyzet, amelynek ugyan jelentékeny múltja van, de az is inkább a változatlanságot bizonyítja. Történelemszemlélet és személyiségkép így utal egymásra: az ember sorsa állandó, s így a történelem őrült körforgás, illetve ez a körforgás nem teszi lehetővé, hogy a személyiség kitörjön belőle, nemcsak Madách Adámját, bennünket is kötnek a földi „törvények”.

Történelmiség és személyiségkép egymásra rétegzése igen gazdagon bontakozik ki, elsősorban már annak a révén is, hogy a költő előszeretettel ölt magára szerepeket. Két évtizede, a pálya kezdetén Baka István versei olykor artisztikusan csináltnak, túlzottan archaizálónak bizonyultak, s ez a relatív korszerűtlenség nemcsak következetesen megmaradt nála, ritka egységessége pályaívet rajzolva fel, hanem a nyolcvanas évekre megmutatta a maga igazi értelmét is. A magyar történelem lényegét a vereségekben, a bújdosásban találta meg a költő, s az országnak ez a helyzete mindenkire vonatkozott: személyiséget formált és deformált. A jelen képe a múltban jelent meg, s a múlt a jelenre vonatkozott. Történelmünk nagy személyiségei a vereségek után jelentek meg, s főként a Világos utáni szakasz — Vörösmartyval, Széchenyivel a középpontban — vált nyomatékossá. E szerep-álarcok nem az élményszegénység, hanem épp fordítva, a nagyfokú élménytelítettség következtében égtek szinte rá a költőre. Ennek folytatása a régi és a legújabb verseket egybeölelő Liszt Ferenc éjszakái-ciklus, már címeivel is sötét korszakra és szemléletre utalóan.

A kötet igazi újdonsága azonban egy még többszörös jelentéskörű szerepjáték. Vörösmarty, Liszt történelmi személyiségek, Yorick már irodalmi hős, Sztyepan Pehotnij huszadik századi orosz költő viszont teljes egészében Baka István alakmása (maga a név is gyalogos bakát jelent, mint erre már Olasz Sándor rámutatott). Yorick sem egészen a Shakespeare megalkotta alak, mert nem Hamlet veszi kézbe az ő koponyáját, hanem fordítva történik: Yorick éli túl, s jóval Hamlet életidejét, Fortinbrasnak lesz udvari bolondja, majd ót is túléli, s rongyosan csúszkál a városban, nyugdíjasán, „annyi rendszerváltás” után. Yorick monológjai Hamlet koponyájának kézbevételével kezdődnek, s a tengerparton Hamlet mondásainak idézgetésével fejeződnek be, miközben „leszáll az éj / s az ég falához mint spion füle félhold tapad fehéren”. Az „előhang” szerint „Helsingőr homokóra / ő méri éjszakám” — „és nem múlik az éj nem / mert Helsingőr örök”. Miként a homokóra, lényege szerint ugyanaz a város is, az emberi sors is, s az értelmiségi akkor is, most is röghözkötő függelemben él. Ezt igazolja Pehotnij versesfüzete is, amely megintcsak tökéletes beleélés egy közelmúltbeli, szamizdatokba kényszerí89