Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 4. szám - Lukácsy Sándor: A „szirénasíphangú dal”

rák, szekrények s mindenféle bútorok nem darabokra, de csaknem porrá zúzattak, még a legkisebb könyvet és irományokat is széthasogaták; státuspapirosokat, részvényeket s az ágyakat eltépve az utcára szórták... A tanácsteremben mindent összezúztak, még felséges királyunk arcképét is összehasították, az asztalon levő keresztet darabokra törék. A tatárok kegyetlenebből nem pusztíthattak...” A felbőszülteket csak nagyobb számú katonaság fékezhette meg, Kiss Ernő huszárezredes (a későbbi aradi mártír) parancsnoksága alatt, s elkezdődött a megtorlás: „öten, kik a tanácsnokok meggyilkolásában tettleges részt vettek, kötéllel végeztettek ki” (írja május 25-én a Pesti Hírlap) - mindhiába, a mozgalom átteijedt Újvidékre, a Szerémségbe, mindenfelé. Május 28-án a Pesti Hírlap, Wesselényi szónoklatának szellemében, fegyveres harcra szólított: „El a zászlók alá; igazságos ügyben, a haza védelmére!”

Ilyen előzmények után, ilyen hangulat közepette jelent meg június 4-én a Kemény szél fúj. Kezdő metaforája azokban a napokban másoknak is az eszébe jutott. „A parázs-tűz megvolt, forrt - írja június elsején Nagykikindáról a Pesti Hírlap ismeretlen levelezője - s csak egy szikra hiányzott, melly azt lángra lobbantsa.” Néhány nap múlva, a lap június 16-i számában (tehát a vers megjelenése után, de nem biztos, hogy annak ismeretében) Jósika Miklós írja: „Ha a köznép csak nálunk s nem mindenhol volna az értelmesség ezen szégyenítő alacsony fokán, akkor a bujtogatók e könnyű műve, ezen odalökött szikrája, melly égést lobogtat föl azonnal, még szomorítóbb lenne.” Sem ezekben a szövegekben, sem Petőfi versében a szikra nem a forradalom szikrája; a költemény nem forradalmi riadó; „szirénasíp”-hangja önvédelmi harcra riaszt. S bár megírásának pontos dátumát nem ismerjük, nyilvánvaló, hogy csak az április végétől a megjelenéséig terjedő időben keletkezhetett, amikor már volt ok a „vigyázzatok” intésre, volt ok a harci buzdításra, a haza és a forradalom védelmében.

A Kemény szél fúj után, az Életképek ugyanazon június 4-i számában, Petőfinek egy másik verse következik (a kiadásokban májusra datálva): A gyáva faj, a törpe lelkek... A két költemény rokon ihlet terméke. A második Petőfi helyét jelöli ki az önvédelmi küzdelemben: míg a gyávák „nem szégyenük magokat Sápadni”, „én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!” Mikor? Nem most azonnal, amikor „A vész csak készülőben van még”; csak „majd” és csak akkor, „Ha a közelgetó viharnak Megérint hírmondó szele”, „ha [a vész] minden erejével Fog dúlni és üvölteni”, „Ha a világnak sarkai Földindulástul, mennydörgéstül Tőből meg fognak ingani, Ha összevesz, mint négy vadállat, És pusztít mind a négy elem...” A vers nagy vészt, nagy vihart jósol, de még a vihar, még a vész előtt, pontosan leírva azt a helyzetet, amikor még lehetett remélni, hogy a szikrából nem keletkezik láng, s amikor még volt értelme a felszólításnak: „Vigyázzatok a házaitokra...”

Két nappal a Kemény szél fúj után, június 6-án jelent meg Petőfi Két ország ölelkezése című verse, de nem az Életképekben, hanem a Pesti Hírlapban, mert a költő (bár nemrég sérelem érte az újság szerkesztőjétől), úgy látszik, azt akarta, hogy versének fontos mondanivalója nagyobb közönséghez jusson el. Mi volt ez a fontos közlendő, Erdély uniójáról szólva? Az, ami ekkortájt szinte obszesszióként minduntalan hangot kap verseiben: a honvédelmi harc. „Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar [„közelgető vihar”, A gyáva faj kezdetű költeményében], Nem rettegjük már haragod, Két ország eggyé olvadott, Kétélű kard lett a magyar...” Már 1846-ban is, amikor Erdélyben című versét írta, erőgyarapodást remélt a két ország uniójától: „A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakul: A förgeteg [a későbbi versek vihara] sem ingathatja meg!... De ha föltámad a szél,

74