Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Vajda Gábor: A tartás mélysége (Tari István: Elmúlott jövő)

fiatalkori érzelmeket és a tartalmas életet nem az abszurd külvilág, hanem a költőnek a „saját rögeszméi” érvénytelenítették. Az utána következő Sehol sem találtalak ezzel szemben már összetettebben érzékeli két embernek a kapcsolatát. A második személy itt elvontabb, s magának a kiegészülésnek, kiteljesedésnek a megvalósulatlan ígéretét, lehetőségét jelenti, szemben mindazzal, ami manapság erkölcsiekben, társadalmiakban, egyszóval kulturálisan akadályozza a normális emberi élet kialakulását. A Vergődő ehhez képest indulatosan natu- ralisztikus: a lekvárfőzés és a röpködő legyek ürügyén készült családi életkép ugyanis panaszos kifakadás amiatt, hogy „kettős / életre és / lapulásra / kényszerített / emberek között élek”; „ahol a frissen / főtt lekvár illata az / egyetlen hazátlanság elleni / orvosság. Ahol: / VÉGVÁR A LEKVÁR.”

A Kántálva c. ciklust is a tehetetlenség érzése hatja át. A Csúnyán fonnyadunk összetettebbnek mutatja e válságot, minthogy nemzeti önkritikát is tartalmaz: „Saját szemetünkben / aláztuk meg egymást!” Ez az élmény a tartalmatlanul múló élet tudata miatt tragikus. Nem történik, nem történhet semmi, tehát „Csúnyán fonnyadunk.” így aztán a képzelet nem csupán a civilizáció hulladéktemetőjén keresztül jár, hanem a valóságoson keresztül is, szinte mazochista módon élvezve önnön tehetetlenségét (Didergést tizedelő). Mi marad hát vigaszként? A pogány szertelenség egy-egy pillanata, az érzéki szenvedély fellángolása a megolvaszthatatlan tél reménytelen háttere előtt (Téli szeretkezés). Ilyen körülmények között az otthon csupán váróterem, az ember viszont naponta beindított gép, a kántálás pedig, mint majdnem mindegyik Tari-vers, rövid sorokban pergő, képi szim- bolikájú indulatos állapot-tudatosítás, vádirat a sorssal szemben, magával az emberrel szemben (Kántálva).

Ugyanez az élménye az Elnapolt életünk c. ciklusnak is, csak még egyértelműbben, felfokozottabb formában. A Nem lehet a másé már alcímében (Tavaszváró) is előlegezi a versbeli kedélyállapotot, amelyben az emberhez méltó élet alatt élő a szinte allegori- zálva megszemélyesített eszményhez, a múzsához kiált kétségbeesése mélyéből. Innen - „Kassálkot olvasva” - szólítja meg az avantgáird egyik vezéralakjának árnyát, hogy szembesítse az általa megálmodott jövőt a bekövetkezett valósággal, s legvégül

kimondja: „KASIKÁM / késik / az „öntörvényű” virágzás” (Késik). A költő ars poétikájának alapja is bekerül e versbe, amikor az avantgárd úgy állíttatik szembe a tájélménnyel, mint a mellébeszélés, szenzációhajhászás a lényeggel, a mindennapokkal.

Vajon mi következhet erre? Felfokozott játékosság, túlfűtött irónia. Úgy is tűnhet, mintha Tarinál az ablakon mászna vissza az ajtón keresztül kivágott avantgárd, minthogy a Homokváraink c. ciklus hat darabja a vizuális poézis ismérveit viseli magát. Valójában az újabb poétikai vívmányok a nyomatékosítás, a kiemelés eszközeivé válnak az ő törekvésében. Az epigon számára menedéket kínáló dzsungel a jeleknek a komolytalan hieroglifája, míg az ő esetében a tisztásra jutásnak, az egyértelműsítésnek az eszköze, még akkor is, ha némelyik ilyen kísérlete, mint például a Hír, egyes részleteiben nem eléggé szellemes. A Homokváraink című, mind az öt egységében piramisra emlékeztető költemény az alkotói spontaneitásnak, a természetes önzésű játékosságnak a dicsérete, szemben a társadalmi jelen mesterkéltségeivel. Talán némi túlzás árán, mert Tari, ha az említett Kassák-versében kárhoztatja az avantgárd hagyomány-tagadását, akkor itt mintha saját tézisét ellenpontozná: „mindegyik / nemzedéknek a nulláról kell indulnia / egyik nemzedék sem támaszkodhat az elő / dók hagyományaira”. Valószínű azonban, hogy paradoxonról van szó, mert más az elődök hagyományaira támaszkodni (az alkotó szemnélyiség feladásával), s más azt szuverén módon felhasználni. Mindenesetre cinimust áraszt ez a vers, hiszen a homokvár fogalmának az alkotás metaforájaként való használata eleve pesszimizmust, nihilizmust rejt magában. Majdnem olyan ez, mintha a regényírást vagy a festést a borsó falra hányásával hasonlítaná össze.

Mindazonáltal Tari István verseskönyvének retorikája csak még ezután bontakozik ki a maga teljességében. Méghozzá abban a két, viszonylag rövid versben, amely a Fáklyád hazugságban c. ciklusban található. Az ezzel azonos című első vers Radnóti Töredékére emlékeztető erkölcsi ítélet a kor hitványsága fölött. A cím után még háromszor, szakaszkezdésként, kissé kibővítve ismétlődő szókapcsolat — „Fáklyás hazugságban / nőttem fel...” — a felvilágosodásnak álcázott demagógiát veszi nyomatékosan célba, korántsem hatástalanul, mint ahogyan az első