Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vajda Gábor: A tartás mélysége (Tari István: Elmúlott jövő)
versszaknak a hétköznapi beszélgetés-fordulattól alig különböző folytatása is elfogadtatja magát, olyan szorosan illeszkedik a klasszicista gondolatvezetés fonalára: „kisszerű köpönyegforgatók / tanítottak a / szépre s jóra.” Ezt a mesterkéletlenül prófé- tikus megnyilatkozásnak érdemes idézni a refrént követő befejező sorait: Én azt mondom: Jaj annak, aki hadvezérektől lesi el a világ birtoklását, aki az őrjöngő tömegben se képes elnémulni! Én elnémultam - azóta költözött bensőmbe a hasonlatok mennydörgése. Ez az önjellemzés mond legtöbbet Tari István költészetéről. A hasonlatok mennydörgése ugyanis hol távolabbról, hol pedig közelebbről hangzik fel az ő verseiben. A ciklus második versében, az Elmulatott jövőben még a villámfénye is feltűnik az indulatoknak. Annál is inkább, mert itt, létének egyik legfájdalmasabb sebét érintve, a kisebbségben élő magyarság politikai vezetőinek árulásához fűzi a maga sajátos költői kommentárjait. A már-már közhelyszerű szintagmákat a váratlan, de ugyanakkor a műegész szempontjából indokolt fordulatok teszik a vers hiteles alkotó elemeivé. S még valami: az, hogy a vers bölcseleti alapján kapják meg funkciójukat. Ez a filozófiai kiindulópont jelen esetben is a teljes emberi életformának kötelességként való felfogása, s ezzel összefüggésben a homo morális eszményének számonkérése. Az Elmulatott jövő c. vers az előbbivel összefüggésben a megvetendőtői való elhatárolódással indít, s másokat is erre buzdít, nem bízva az ember átnevelhetőségében. Ezt így mondja: „Ne világosítsátok föl! / Megtévesztettségéből él... / Magyarnak / született és / azoknak ad igazat, / akik a léha életre biztatták. / Kedvükért még / az édesanyanyelvét is / apránként elfelejtette”. A mindennapi életben, kézlegyintés kíséretében az ilyen emberről csak annyit szoktunk mondani: nem érdemes vele vitatkozni. Tari, persze, önmagában vitatkozik vele, másképpen aligha térne vissza verse folytatásában az elsőként leütött hanghoz: „Ne illessétek szitkokkal!” Majd a folytatásban ki is fejti, miért eleve reménytelen az ilyen emberrel folytatandó vita (minthogy nem vitában, hanem átnevelésben kellene győzni): „Osztályrészül néki csak a / füstölgés jutott. Lángok / nélkül és azokkal élte / le életét, akiknek a / szeretet / csupán jelszó - / mások megalázásával / alázták meg ők magukat.” A gondolat-refrén a harmadik versszakban megmagyarázza önmagát: „Majd fölvilágosítja őt / az első, útjába eső / kiserdő, / mely képtelen / árnyékáról lemondani, / zúgásától szabadulni, / melyben a / levelek nem / tagadják meg sohasem / águkat rázó fájukat.” Vagyis az örök természeti törvényekre kell, vagy legalábbis kellene hagyatkozni. A költő nyilván nem gondolja komolyan, hogy egy uborkafára felkapaszkodottat majd éppen a természetélmény fog ráébreszteni életvitelének téves voltéira. Nem, a természetnek mint főbírónak a kiemelése csak a vers és olvasója szempontjából fontos. Annak a költői kihangsúlyozása céljából, hogy társadalmi akarásainkat mindig egy alapvetőbb, mélyebb akarással kell összhangba hoznunk, hogy a jövőben is békességben élhessünk önmagunkkal. Ezt a befejező versszak eléggé egyértelműen ki is mondja, minthogy hasonlóképpen a gondolat-refrént fejti ki, mint a harmadik versszak. Itt már a lehetséges lelkiismeretfur- dalásra, a züllésben talált menedékre és pótvigaszra utal a költő a beteljesülő végzetnek a látomásában: „Majd megvigasztalja őt / kikerekedó bánata, / melynek az / elmulatott /jövő, a pohár alakját / fölvevő reménytelenség / adhat csak / átmeneti / formát, a véglegesülő / kótyagosság asztalánál.” Van egy kisebb vers csoportja Tari István verseskötetének, amely Podolszki József emlékével van összefüggésben. Hiányodtól hangos - hirdeti már a közös cím is. Vitatható, hogy vajon Podolszki opusának az egésze megérdemli-e ezt az emlékművet, hiszen e tehetséges költőnk — részben a saját hibájából következően - nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, aminek következtében szűkebb baráti (munkatársi) köre inkább csak dicsérni tudja pályáját, mint annak értékeit argumentáltan kimutatni. Mindenesetre Podolszki nevéhez jelentős kísérletek fűződnek, főleg olyanok, amelyek — a publicisztika eszközeivel — idejekorán irodalmunk túlbonyolítottságát, valóságunktól való menekülését vették célba, s ily módon a kulturális degenerációra hívták fel a figyelmet. A kultúrbürokrácia ellenállása akkor letórhetetlennek bizonyult, s írónk a 92
