Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Vajda Gábor: A tartás mélysége (Tari István: Elmúlott jövő)
A tartás mélysége Tari István: Elmúlott jövő Tari István eddig is figyelemre méltó költő volt, újabban viszont kiválónak mondható. Eddig sem hiányzott költészetéből a val- lomásosság, „az érzelmi-indulati telítettségű beszéd” (vagyis azok a minőségek, amelyeket Hornyik Miklós okos fülszövege a költészet ,,ósforrása”-ként nevez meg), ám a közösségi öntudat ekkora intenzitással még nem nyilatkozott meg nála. A Hornyik által említett Domonkos és Podolszki helyett én szívesebben Csoóri Sándorral, az újabb magyar költészet egyik legkiválóbb képviselőjével hoznám összefüggésbe Tari István költői fejlődésének jelenlegi állomását. Nem csupán azért, mert Csoóri is alaposan megszenvedett a nagy költészet létrehozásáért, amely legalább két évtizedébe került, hanem elsősorban azért, mert mindketten egy pusztuló világ képein ábrázolják önmagukat, bűnbánó kallódóként, szégyenkező élvezőként. Tari, a módszerét tekintve, tár- gyiasságának, szociografikusságának nagyobb fokában; tematikája felől nézve pedig kisebbségi élményeiben tér el attól, akitől érezhetően sokat tanult. A felismerés, a megnevezés mámora a gyónás nyújtotta megkönnyebbüléstől is több, hisz a sorshelyzet képekben való definiálásának pátosza megédesíti a lélekben azt, ami különben epésen keserű. Az önmagát sem kímélő próféta magasodik fel a nemzeti, az egyetemes, a kulturális és a szociális igazságok egybe- élésében, a hatalmat s általában az emberi ostobaságot vádoló indulatkitörésekben. Tari István újabban fokozottabban ügyel arra, hogy a vers ne csupán vallomás, megjelenítés, kritika, hanem öntörvényű költészet, sőt líra is legyen. Nagyobb hangsúly esik a szöveg nyelvi megmunkálására, a kifejezésbeli pontosságra, a poétikai elvek érvényesítésére. A jelenlegi és a régebbi Tari- versek a cinizmus visszaszorulásában is különböznek egymástól. A költő, nyilvánvalóbban mint korábban, saját magát is felelősnek érzi mindazért, ami megbotránkoztatja, ami magát a pusztulást jelenti előtte. Nagyobb mélységeket tár fel, mint korábban, ám ezzel nem annyira a mások ellen támadó indulatnak, hanem inkább saját érzelmi válságának ad hangot. Attitűdjéből az egyértelműen bűnösök megleckéztetése sem hiányzik. Azonban hangja ilyenkor is megőrzi klasszicisztikus méltóságát: nem ala- csonyodik le kárörvendésig, gonoszkodásig, olcsó fölényérzetig. Költői méltóságán alulinak tartaná vitába szállni jövőnk elmulató- ival. Ugyanakkor róluk szólva szinte prózaivá világosodik a hangja, ám szövegének gondos tagoltsága, szavainak felcserélhetetlensége és kihagyhatatlansága a változatlan költői igényről tanúskodik. A költői folytonosság nem utolsósorban a vizualitáshoz való ragaszkodásban nyilvánul meg az Elmulasztott jövő c. verseskötetben. A jelekkel való játék azonban nem öncélú, hanem az üzenet egészének vagy valamely vonatkozásának kihangsúlyozását szolgálja, ironikus vagy szatirikus célzattal. Közöttük az öt részből áló Homokváraink a leginkább magával ragadó; ez ugyanis a szó legnemesebb értelmében vett alkotóerőt a gyermekkori játék önfeledtségéből származtatja, s egyben olyan kiszolgáltatottnak tekinti, mint amilyen ingatagok a kézből csö- pögtetett homokvárak. Nem hiányzik ebből a ciklusból a mondanivalónak a szájba rágása sem, mintha költőnk attól tartana, hogy félreértik itt, ahol az ő nyelvén egyre kevesebben olvasnak. Az emiatti szorongás kivételes erővel van jelen Tari István költői világában. A kiszorulás, a kisebbségben maradás, a megaláztatás, a fájó visszhangtalanság, az értelmetlen pusztulás — végső soron a hiányzérzet- nek e motívumköre szavatolja e költészet tartalmi eredetiségét. Nem függetlenül a nyelvnek, esetenként a hagyományos versformáknak a kárpótlást célzó tiszteletéről, a legnemesebb bosszútól: a megőrzött nyelvi kultúrától. Az első két ciklus nem tartalmaz igazán kiemelkedő verset. A Beüvegezett mennybolt a lehatároltság, a bezártság, egyszóval a determinizmus panaszait sorakoztatja. A ciklus élére helyezett Üvegtemető meglep bennünket, ha továbbolvasunk, s azt tapasztaljuk, hogy ez az egyetlen teljesen személytelen, térgyias darabja a verseskötetnek. Szimbolikus jellege folytán kerülhetett kiemelt helyzetbe. Az üvegtemető, cserepeivel és szilánkjaival ugyanis magát az önmagát megsemmisített civilizációt jelképezi. Ugyanígy a többi vers is — személyes formában - a nincseket sorolja elő. Azonban az Elcsikorgatott fogakkal tanúsága szerint a 90
