Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve IV. (Rákos Sándor: Csörte - Rába György: Kézrátétel - Beney Zsuzsa: Versek a labirintusból - Takács Zsuzsa: Viszonyok könyve - Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből)

szó szerint is, meg jelképesen is rajza egy személyiségnek, viszont a hiteles, az igaz mű egyúttal maga is lélekké változik, s a befogadóra hathat úgy, miképpen a bibliai kézrátétel. Mindezeket a jelentésköröket egységbe foglalja az alapjelentés a kézrátételnek testet, lelket megmozgató, személyiségformáló hatása, amelyet aztán ki-ki világszemlélete alapján szűkebb vagy tágabb körben tarthat érvényesnek.

E köteteim a költő jellegzetes kézjegye önnön költészetéről, ám a kötet egészében további kézjegyek is találhatóak: egy sajátos, félig rejtett, mert a folyamatosságot csak a szedésképpel megzökkentő ciklikus tagolás mottóversei. E nyolc vers enigmatikus és megvilágosító, belső titkokat és kínokat kivalló és mindenki létéről nyilatkozó, ugyanakkor hangsúlyosan a költői alkotás, a teremtés gondjaival szembenéző. Bennük van a múló idő tudata is, amely az emberi létet is, meg az alkotás létét is áthatja, s így a teremtő ember folytonosan szembesül önmaga teremtett és végessé teremtett voltával. A legnagyobbra törve vág az életnek az ember: „Kipengette rajtam ezt az / elképesztő muzsikát / aztán elrejtezett / akartam lenni isten én is / nem kevesebb / és soha ez a fülkagylókban / morajló emlékezet / testet adjatok létet / kürthangok énekének / élnek még errefelé” (A visszahozha- tatlan) - hangzik a nyitány, aztán rezignációval folytatódik: „ma már csupán ölbe tett kézzel hallgatom / milyen hangot ver szél s eső a patakon” (Ki szól?), s a teremtés aggodalmasságával: „hogy is mernék egy tintafoltot / ejteni ujjnyi pusztaságra / inkább írószerszámom mögé bújva / lapítok egy mozdulatom / a határt föl ne dúlja” (A toll varázslata). E varázslat-képzet folytatódik, hiszen A bűvészinas nem okul, s a Válaszút szerint is valaki „egy képtelen passiót / írt rám csak úgy lepelbeszédnek”. A kisebbik fiú azonban mégis „okul” a létből, s tudja annak be- végzettségét, s azt is, hogy sokan vannak kisebbik fiúk, „akiknek szűk marokkal mért a lét / homlokukat nyomta a sárba / övék a teljes a megszenvedett / óra tócsán látnak kóbor eget / osztályrésznek ez az emberi / Adj nevet neki”. S ezen a szemléleten már az sem módosíthat, hogy „Az idő / ütőkártyáit / veszi elő” (Ütőkártyák), hiszen ,.Minden kései vers / kihúzott tüske / énemmé forrott / töredék természet / nyirok vér kiszakított / eleven hús / egy darab tenyészet / minden kései vers” (Egy kapcsos). S mivel A kisebbik fiú szerint „a tenyészet az Isten”, az alkotó, az alkotás, a megalkotottság képzetkörében azonosul szinte az isteni és a költői princípium.

Rába György szemében a személyiség Egy falásnyi mindenség s „bővíthetik bármi vonással / az Én nevű esetemen / nem másíthat senki semmi”, következésképp a líra elsősorban a belső világmindenség érzékletes kifejezője. A hatvanas-hetvenes években előfordult, hogy a belső világ versbeli képe az elvontság foka, az alkalmazott asszociációs technika miatt nehezen megfejthető maradt a fogékonyabb olvasó számára is, a nyolcvanas évek lírája azonban - anélkül, hogy eljárásmódjait radikálisan megváltoztatta volna a költő - a nemes klasszicizálódást mutatja. Feltehetően nemcsak egy kortendencia és egy életkorral járó változás az oka ennek, hanem az is, hogy ma úgy gondolja a költő, hogy nemcsak a titkot, hanem a titok szerkezetét s a nyitját is fel lehet tárni időnként: „amit még mondanék / belső zene / valami jóról” (Belső zene), s az antik világ tanúsága szerint „csak a fenség számít ami nincs de lehet / amiért halni érdemes” (A hellének, a kelták meg a többiek). E szellemiséget örökölve fogalmazódhat & Kihívás az éjszakának: „Ember vagyok aki / önként tud kívül állni / a boldog benti-bői / szabad kinti-re válni / s amit sose tehet / egyetlen állat / nem-et mer mondani / a marokra gyúrt éjszakának”. (Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1992)

82