Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
a pillanatokban csak ő és a fű létezett. Csupán attól, hogy meztelen talpa a nedvdús, friss füvet érte, s az az érintés fóllökte agyába a vért, eszébe jutott kislánykora, amidőn még mezítláb kószálhatott a kisváros környéki határban vagy libát őrzött és botjával az ütemet verve énekelgetett a napsütésben. Fa- rádi Szabó Pista sose látta még ilyen boldognak és ismeretlennek. Azaz: ismerősnek, hiszen mindig is ilyennek képzelte Veér Olgát: a természet gyermekének, olyannak, aki még nálánál is jobban tapad az erdőkhöz, fákhoz, tavakhoz, a földhöz, az évszakokhoz. Aki csapzott hajjal jár az esti esőben, s nem bánja, ha megszidja az anyja, hogy elázik a haja meg az egyetlen ruhája, csak eggyé válhasson az éggel és a felhőkkel, ahonnan a langyos csöppek zuhognak. „Nyáron fürödni, napozni és szerelmeskedni szeretek!” - nyilatkoztatta ki örökös fény és víz utáni éhségét Farádi Szabónak. Azon az első nyáron azonban, melyet Erosz adott a két szerelmesnek, az asszony „okos” akart lenni. Lemondott a nyaralásról - nagy szó! - és nekifogott a lakása rendbehozatalának. Farádi Szabó sem maradhatott ki a nagy munkából. Orsolyát az anyja elküldte a nagymamájához, fólfordíthatták a szobákat, egymásra hányhatták a bútorokat, lebonthatták a kamra polcait, hogy Olga minden helyiséget újrafesthessen. Egész nap dolgozott, Pista csak a laptól elcsent, megtakarított idejében. Az egyszál vékony köpenyben, bekötött fejjel munkálkodó asszonynak annyira tetszett Farádi Szabó asztalos-ügyessége, hogy miután az ajtót a helyére illesztették, meg már amúgy is rájuk esteledett, nem akart tovább dolgozni. Leültek az egyik szabadon maradt asztalhoz: szendvicset ettek és gondtalanul borozgattak. Hamar végeztek az üveggel, s Olga magával húzta Pistát Orsolya kis szobájába, mert már csak ott voltak helyükön a bútorok. Úgy szeretkeztek egymással, mintha örökké együtt maradhatnának. Kizárták az időt a tudatukból. Éhségük másodszor is, harmadszor is egymáshoz űzte őket. Utoljára oldalra fordulva egyesültek, Veér Olga combjai átfogták Farádi Szabó szabadon mozgó derekát; puha, gömbölyű térdei, amiket hősünk szerelmük kezdete óta különösképpen szeretett, ott táncoltak a szája előtt s hol az asszony ajkát, hol meg ezeket a gyöngéd, lüktető térdeket csókolta. Pistának másnap dolga volt a szerkesztőségben, onnan hívta föl tíz felé Olgát.- Most délelőtt vagy csak délután menjek segíteni?- Minél előbb jössz, annál jobb, már a konyhát festem. Ne haragudj, le is teszem a kagylót... De ő újra tárcsázott, mert hirtelen eszébe jutott, hogy sürgősen leadandó cikke miatt, mégis csak délután tud majd Olgához menni. A telefon csöngött, a kagylót fölemelték, ámde az asszony természetes hangja helyett csak egy kétségbeesett, már nem is emberi jajongást hallott.-Jaj, lezuhantam! Gyere gyorsan, lezuhantam! Farádi Szabó meg akarta kérdezni, mi történt, de rémületében lerakta a kagylót, rohant le a kocsijához s amilyen ügyesen csak tudott, az autókkal teli utcákon, száguldott Olga lakásához. A ház előtt már ott állt a mentőautó. „Istenem, vajon sikerült-e Olgának kinyitnia a bejárati ajtót?” Hármasával vette a lépcsőket és nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy a lakás nyitva áll. Belépett az előszobába. Olga ott feküdt: félig még a konyhában. Arcán és szép orrán ott fehérlett a festék, haján, karján is foltok virítottak. Levegő után kap10
