Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Cseke Péter: Hamu alatt őrzött parázs
nagyváradi intelme jut eszembe: a diktatúra bukása után nem hivatkozhatunk már arra (rossz lelkiismeretünket nyugtatandó), hogy azért nem látjuk el a hivatásunkkal járó teendőket, mert a hatalom értelmiségi kényszerpályára helyezett bennünket... F. T.: Abban a tudósításban, amelyikre hivatkozol, van egy olyan passzus is, amelyik így szól: „December 22. után rájöttem, hogy minden falunak van nagy szülöttje. És nem is egy. Hanem maga a nép. Amelyik itt maradt, kitartott, küzdött fennmaradásáért, robotolt az esztelen tervekben megfogalmazott rekordtermések negyedének-tizedének eléréséért, hogy aztán abból is kisemmizzék. A nép, aki a megfutamodott értelmiségiek - orvosok, tanárok, mérnökök és lelkészek - nélkül is megőrizte halálra ítélt anyanyelvét, szokásait, kultúráját...” Nos, az új helyzetben, amikor végre kezünkbe vehettük volna sorsunk irányítását, nagy hátrány az, hogy még azok is elmentek, akik korábban a diktatúra nyomása ellenére mellénk álltak, akiknek volt valamelyes szervezői gyakorlatuk... G. G.: Bármennyire is paradoxálisan hangzik, de ki kell mondanunk: sok mindent ma sem tudnánk jobban megcsinálni (vagy még úgy sem), mint amikor mindennap éreztük a már-már elviselhetetlennek tűnő nyomást. Most, amikor szabad volna, úgy néz ki, hogy még annyira sem fogunk menni, mint korábban... Cs. P.: Mindez egy általános folyamat része, sajnos; a marosvásárhelyi pogromot követően a kivándorlás felerősödött... F. T.: Egy idő után olyan közömbösség alakult ki, hogy azt el nem tudom mondani. Ha korábban panaszkodtunk is rá, a mostanit el sem tudtuk képzelni... G. G.: A diktatúra alatt, ha meghúztad magad, mint egy kicsi nyuszi, vígan vegetáltál. Most ezeknek kellene fölvállalniuk a nagyobb szerepet, de nem látok köztük olyan egyéniséget, aki alkalmas lehetne a közösség tizenkét falujának az összefogására. A három általános iskola tantestülete is úgy összement, mint a Dóka túrója. Forrai Tiboron kívül alig van valaki, akivel ma már szellemi párbeszédet lehetne folytatni. A községvezetőségnek pedig nincs autoritása... Cs. P.: Hajói értem: a lelkészek a társadalmi önszerveződésben betöltött átmeneti szerepvállalásuk után ismét befeléfordulókká váltak, a tantestületek az értelmiségi mobilitás (és kivándorlás) felerősödése következtében meggyengültek, az agrárértelmiség pedig még mindig nem talált magára az új helyzetben... G. G.: Én azt látom, hogy nem egy igazságosabb rend készül. Nem számoltattak el senkit. Nem történt meg az a katarzis, ami nélkül nincs újrakezdés és továbblépés. Országos szinten is, sajnos, ez így történt. Azért vagyunk most ebben a felemás állapotban. S ez nagyon rányomja a bélyegét a mai közérzetre. Családi vállalkozások esélyei G. G.: A termelőszövetkezetek állatállományát szétzüllesztették. A nagy istállók mind üresen maradtak. De az egyéneknél sincs állat, az a baj. Egy úgy-ahogy működő rendszert felszámoltak anélkül, hogy azt valamivel helyettesítették volna... Cs. P.: Hogyan zajlott le a közös vagyon szétosztása? Teljesen spontán módon...? G. G.: Az emberek vérszemet kaptak, ugye, s aztán... Én akkor már kevés időt töltöttem Szentpálon, mert Katona Adám mellett szerkesztettem a Szabadságot Udvarhelyen. Az iskolaigazgatásról lemondtam, egyfolytában azt hajtogattam, hogy én bűnös vagyok, hagyjanak ki mindenből - és engedtem előre másokat... Igaz, akkor már tudtam, hogy németet fogok tanítani a 2-es számú udvarhelyi líceumban. Cs. P.: Az állatállományt szétosztották vagy széthordták. De mi lett a sorsuk azoknak a nagy istállóknak, amelyekből minden faluban volt kettő-három, és ame45
