Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
valaki. Nem tudta volna megmondani hogyan, de érezte ezt a személytelen tekintetet. Mert hiába volt biztos a jelenlétében, az a tekintet, az a megszólítás egy személytelen lényé volt Nem lehetett rá hatni, nem lehetett sem közelebb, sem távolabb mozdítani. Állt fölötte, és amilyen hevesen libegett-lobogott, éledt-haldoklott a tűz, ugyanolyan meredten vette körül az a Meghatározhatatlan. Ennek ellenére ez a figyelmes-figyelmetlenség, ez a bénultan-éber he- verészés és csodálkozás a tűz és a csillagok szépségén, párbeszédnek bizonyult. Azt már sokkal nehezebben tudta volna megmondani, ha egyáltalán képes lett volna szóba foglalni belőle valamit, hogy miról folyt ez a párbeszéd. Pusztán csak átélte annak a jelenlétét, akit általában istennek szoktak nevezni. S akinek éppen az jellemzó' a lényegére, hogy névtelen. Ez nem zárta ki, hogy Farádi Szabó ne igyekezzen, mint az emberek ősidők óta, ha szembekerültek ezzel a tapasztalattal, személyessé tenni. „Csak így tudok veled szót érteni - magyarázkodott neki -, szavakba öltöztetem a képeimet, a te képedet is, ilyenformán elérhetlek. Másként nem. S még így is csak ilyen kivételes alkalmakkor.” S nézte a tüzet s újra érezte: a Tűz Istene ott van, szól hozzá, belső hangon érinti az ő belső hangjait. Persze, mit lehet tudni, mi igaz az efféle „megvilágosodásból”, amikor az ember egyedül van és valóban kiszabadul szűkös Énje burkából? Maga a kiszabadulás is válhat olyan elragadtatott állapottá, amelyben minden bekövetkezhet. A csillagokat mégegyszer gondosan meg kellett vizsgálnia, mielőtt bemászott a sátorba. Most már valamivel halványabban izzottak, olyan sápadtak voltak, mint az ő megfáradt, lelkes arca. „Pontosan ennyi vagyok, mint bármelyikük, mint bármelyik csillagkép” - szaladt át a fején. De aztán kinevette saját patetikus elfogódottságát: „Még valami oszlopszent lesz belőlem!” A következő nap is hiába várta a fiát, folyton belebotlott a sajgó gondolatba, hogy Andrisnak nincs annyi beleélő képessége, mint neki. Mert ha volna, tudhatná, mennyi aggodalmat, dühöt, sötét gondolatmenetet okoz az apjának. A forró nap után újra csak lágy este köszöntött rá. Újabb fatörzseket vitt a nyárfásból a tűzhelyhez, úgyhogy minden megismétlődött. A csönd, a csillagképek, a beszélgetés, az elámulás és a megnyugvás. S beszélt hozzá az a valaki, a személytelen, a tűzből. Vagy a levegőből, a magas, kék, csillag-ábrás mennyboltról? Nem tudhatta. Megint nem tudott, nem fontolgatott semmit. Nézte és időnként megrakta a tüzet. A csodálatos, áldozatos fatörzsek füstje merőlegesen, titokzatosan szállt fölfelé. Csak halk sistergés hallatszott néha. És ez a tanyasi parasztfiú, aki gyerekkorában annyit ült tehén-pásztorolás közben a kis-alföldi akácosokban szedett gallyakból rakott tüzek mellett, kalapjával fújtatva a parazsat, hogy megsüljön a kukorica - most nyugodtan hanyatt feküdt a takarón. Nem jutott eszébe, hogy bármelyik legénykori komája röhögne rajta, ha látná, mennyire elvárosiasodott, mennyire romantikusan nézi már ő is a természetet. Csakhogy Farádi Szabó tovább látott a természetnél: ami ott a tűz mellett fekve, az eget nézve órák hosszat megragadt benne, az éppen a természeten túli dolgok érintése volt. Ezért szeretett volna valójában ott akár meg is halni: fájdalom és gond nélkül belemerülni abba a fölismert szépségbe és csöndbe. És persze: isten hozzászóló hangjába. 8