Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
egyre mélyebb, teljesebb csönd az erdő közepén körbeforduló tisztáson. Még a baglyok sem sivítottak. A tücskök is ritkásan muzsikáltak, a nagyzenekar - jól ismerte a szokásukat - csak augusztusban kezd majd rá az őszies, panaszos, hajnalig elnyúló hangversenyre. Feje fölött mind tisztábban, mind sűrűbben fénylettek föl a csillagok. Tudta, egy-két óra múlva már a csillagképeket is fölismerheti. De még nem akart az esetleg egyedül eltöltendő éjszakára gondolni. Semmire se akart gondolni, olyan jóízű és langyos volt a levegő körülötte. Nyugodtság szállta meg: a fű, a fák, a nagy erdő és a közeli, lassan ömlő Duna nyugodtsága. Még azt is el tudta képzelni, hogy Veér Olga ott ül vele együtt a tűz mellett vagy bent alszik már a sátorban, mint annyiszor az elmúlt hónapokban. De hiába kelt föl és hajtotta félre a bejárati ponyvát: a sátor sárga belseje üresen tátongott. Visszafeküdt a lángoló fatörzsek mellé. Az idő múlt, lassan mégis csak be kellett látnia, hogy Andris nem jön. Egyedül kell tehát töltenie a hátralevő hétvégi napokat. Nem félt, az egyedül-maradás - annyira számított a fiára - mégis rossz érzést okozott. Ha itt marad, még egy végtelenül hosszú éjszakán kell szembenéznie önmagával, Olga hiányával, a csillagokkal és az érthetetlen ténnyel, hogy Andris megint nem tartotta meg, amit ígért. Pattogtak, szikrákat vetettek a tűz köré a fahasábok, amint valahol megrepedt és vörösen, sziszegve fölizzott a kockákra törő parázs. Ezek a parázs-robbanások mindig úgy következtek be, hogy a láng addig-addig rágta, emészette már a közepén az égő, füstölgő fát, míg egyszercsak végigrándult s a húsa ket- télökődött. Ilyenkor Farádi Szabó megint keresztbe rakta az így elvált darabokat, és minden kezdődött élőiről. Szép, csöndes máglya állt előtte: a láng éppolyan magasan, egyenesen lobogott az ég felé, mint a füst, amikor időnként igazított rajta vagy új ágakkal segítette. Szertartás volt ez az éjszakában, némaságban, amit most már néha megszakított a bagolysírás, halvány őzbőgés. Egyébként bénultan feküdt: elfogadta, hogy egyedül van isten és a csillagok között. S egyedül is lesz, míg csak álmossága be nem kényszeríti a sátorba. De hát egyedül van-e csakugyan, aki az éjszakai ég mutatványát és a lángoló tüzet nézi? Fölállt, hogy a tűztől távolodva jobban lássa északnyugaton a nagy, leereszkedő Göncölszekeret. Feje fölött a Sast, odább a Kis-Medvét, aztán a Nagy- Medvét, a Hattyút és kelet felé a Kutya-csillagképet, amit annak idején Andrisnak mutatott meg, midőn az még kicsi volt és Láncos összemarta. „Akkor gyilkolni kellett, most csak abba kéne belenyugodnom, hogy Andrissal nem jutok előbbre. Mindig a nyakamon lesz, mindig rám számít majd, de én nem számíthatok rá még a legkisebb dologban sem soha.” Erezte a tehetetlenségét, mint már annyiszor élete válságos helyzeteiben, ezúttal mégse társult ehhez a kétségbeesés. Olga hiánya se szorította, fojtogatta úgy a mellét, hogy fájdalmában kiszökkenjen a könnye. Könnyűnek tűnt összes, különben elviselhetetlen terhe. S ez a megenyhítő varázslat mintha a magasra lángoló hasábokból, a nagy, fehér tűzből áramlott volna. Csak néznie kellett és megszűnt minden baja. A szépségnek jócskán volt része ebben, annak a szépségnek, melyet az a nyárfatörzsből rakott máglya, a rózsálló parázs kisugárzott. Elő volt az és haldokló, színes és fehér, fekete és vörös: állandó lét és egy pillanat alatt kormos összevisszaságba roppanó semmi. Csak néznie kellett és a hideg-ezüst mennyboltról mintha együtt figyelt volna vele együtt 7
