Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Böjti Gábor: Pesce cane (elbeszélés)
volt is. Akkor sem. Hiszen az volt... Baleset. Véletlen baleset.” Ismét a mélységet kémlelte. Egyik izzadó tenyerét a hevesen zakatoló szívéhez szorította, mintha a kiszakadástól akarná megóvni. „Nem mehetek el. Minden másodperc fontos lehet. De hol lehet? Véletlen baleset volt... Hol lehet?” Letette a szemüvegét és a jéghideg vízbe ereszkedett. Néhány méterrel arrébb, a magas fekete mélyen a szikla mögé húzódott. Figyelt. Nagyon figyelt. A feje szinte belefájdult, a melle zihált. Elvakult bosszúvágyában még a sebeivel sem törődött, pedig sajogtak és a vérzés is mind erőteljesebbnek látszott. A vézna szemüveges ide-oda úszkált és zavarodottan kémlelte a sűrű semmit maga alatt. Erőfeszítései azonban eredményteleneknek bizonyultak. Semmit sem látott. Még a vért sem, mert azt a gyenge áramlat a mélység felé sodorta. „Biztosan belefulladt. Nincs sehol... Hol lehet? Istenem, a szívem!” Kapkodva, a szinte semmiből rátörő habzó hullámokkal küszködve keresgélt tovább. A szél a parton hagyott könyvbe belelapozott. (»Hogy az ember-«) A szemüveges eszelősen forgolódott, kutatva azt, amiről már reménytelenül lemondott. Hiába. A könnyeitől és a felkavarodó víztől amúgy sem látott volna semmit. Fuldokolva, nehezen lélegzett, a mellkasában kíméletlenül kutatott a jeges rémület. Közben fokról fokra, centiméterről centiméterre közelebb került a magas feketét bújtató sziklához. Ekkor váratlanul, talán maga sem tudva, miért, a látóhatár felé fordult. Minden eddiginél hevesebb szorítást érzett a szíve tájékán. Mintha apró pengék százai hasogatták volna. Pupillái kitágultak, szája hörgésre nyílott, de hang soha többé nem jött ki belőle. A váratlan látvány valami sosem látott iszonyattá torzította az arcát. Alig néhány méterre óriási cápauszony hasította a tenger felszínét. Tengeri kutya, pesce cane, ahogy az olasz halászok hívják, akik rettegnek tőle. Felvillant zöldesszürke bőre, és a vézna szemüveges még a merev, gonosz szemeket is látni vélte. A feltartóztathatatlan kolosszus, a megállíthatatlan őserő feléjük száguldott! A szörnyetegből mit sem látó magas fekete ekkor emelkedett ki a szikla mögül. Velőtrázó, állati ordítással vetette magát az áldozatára, és ránehezedve a felszín alá nyomta. Az amúgy is gyenge szívnek ez már sok volt. A vézna szemüveges a kettős rémület pillanatában szörnyethalt. De a másik ezt nem vette észre. Zsákmányát néhány pillanatig lent tartva vészjóslóan üvöltött:- Kit lökdösöl a vízbe, fiacskám?! Most majd megtanulod! Amikor elengedte, csodálkozva nézte a magatehetetlen testet. A víz kissé megcsobbant mögötte. Riadtan kapta fel a fejét. Szemei kikerekedtek, és a szájából még egy utolsó, artikulálatlan sikoly tört elő. 17
