Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3. szám - Böjti Gábor: Pesce cane (elbeszélés)
hant, melynek áttetszősége másfél-két méter után a sziklák árnyéka és a dús növényzet miatt idegborzolő homállyá változott. A magas fekete azonnal a felszín alá merült. Annyira váratlanul érte a szemüveges ellenakciója, hogy még kiáltani sem volt ideje. A vízbeérés előtt azonban ösztönösen mélyet lélegzett. A vézna szemüveges arcán önelégült mosoly jelent meg, bár őt is meglepte a váratlan fordulat. Erőszakolt nyugalommal leült, és ismét a kezébe vette a kagylóhalmon heverő könyvet. Egyik kezét a hevesen zakatoló szívéhez szorította, mely szabadulni vágyó rabként döngette belülről börtönét. Felizgatták a történtek, ugyanakkor némi kielégülésfélét is érzett. A mindig alulmaradok szédülnek bele így a nem remélt győzelembe. Észre sem vette, hogy a magas fekete úgy tűnt el a mélyben, mint egy vízbe dobott kavics. Az események ilyetén alakulása az áldozatot is cselekvésképtelenné tette; mozdulatlanul merült alá. Maró fájdalmat érzett az egyik karján. Az esés közben borotvaéles kagylótelepet súrolt a karjával és a kagylók ovális pereme, mint a késpengék, alaposan felhasították a bőrét. A mély sebekből kiömlő vér gomolygó felhőben terjedt a mélység felé. A vízbeérés pillanatában rögtön lehiggadt. Pár pillanat múlva a bénultságát is legyőzte. Jó úszó volt. Évekig járt a búvárúszók szakosztályába, és ott megtanulta, hogyan kell okosan gazdálkodni a levegővel. Bár a sós víz erősen marta sajgó sebeit, engedte testét egyre mélyebbre merülni. Mikor már-már megpattant a dobhártyája, a hasára fordult és elkezdett felfelé úszni. S e pár másodperc alatt ördögi terv körvonalazódott az agyában. A felszínt elérve gondosan ügyelt arra, hogy jóval távolabb bukkanjon fel attól a helytől, ahol az incidens történt. Egy vízből kiálló szikla mögött vett lélegzetet. Innen ugyan nem láthatta a másikat, de az sem őt. Halkan, minden mozdulatára ügyelve, a szikla széléhez úszott. A vézna szemüveges még mindig a könyvvel volt elfoglalva, bár láthatóan egyre többször pillantott a szóváltás színhelyére. „Hol lehet ez a féreg? Csak hülyéskedik... Meg akar ijeszteni... Ebből nem eszel, kisfiam! Biztosan itt lapulsz valahol, arra várva, hogy a vízbe ránthass! Azt már nem! Nem fogsz ki rajtam fiacskám!” Nyugalmat erőltetve tovább olvasott. De a feszültség, mint az elhanyagolt daganat, nőttön-nőtt zaklatott szervezetében. „Csak nem történt valami baja? Megérdemelné á rohadék! De ha belefulladt?!” Szédült. Kapkodva nyelte a levegőt. „Ugyan, biztosan nem...” Idegességében a szemüvegét törölgette. Végül felállt, a partmenti sziklához lépett, és a víz fölé hajolva feszülten fürkészte a kérlelhetetlen félhomályt. A magas fekete gúnyosan elmosolyodott a leshelyén; éppen erre számított. „Gyere a vízbe szépen, kicsikém! Lökdösöl? Engem'? Nem volt kifejezetten ésszerű dolog a részedről... Amit ezért most kapni fogsz...” Agyát ismét elborította a gyűlölet. Szemei szinte megbűvölten meredtek áldozatára; ragadozóként lapult a szikla mögött. A szemüveges most már kétségbeesetten rohangált a parton. „Biztosan belefulladt. Különben már régen előbújt volna... Jaj, Istenem! Hová tűnhetett?! Segítség! A szívem! Megfulladok! Segítség! Igen... Ez az... Segítséget kell hoznom!” Már-már elindult, mikor eszébe jutott, hogy ellenfele talán csak az eszméletét vesztette el, és most tehetetlenül hever valahol a fenéken. „Miattam nem halhat meg... bármennyire is undorodom tőle. Még ha... még ha baleset 16
