Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)

olyan kép, hogy na, most a közönséghez szólunk. Beszélgetünk, ahogy egymás között szoktunk, nem kódoljuk a kifejezéseket, még ha a tudálékosok irritálónak is tartják ezt. A legbonyolultabb dolgokról is lehet egyszerűen szólni. Egy felelős, emberséges, emelkedett, de bor mellett zajló baráti társalgásra emlékeztető hangulatot igyekszem megteremteni, amelybe belefér néhol akár a hülyéskedés is. Partnereimet eddig méltatlanul nemigen hagyták megnyilatkozni.- Említette, hogy az avantgarde árulójának tartják. Minek tulajdonítja művészetének megváltozását? Stílusfejlődésnek, letisztulásnak, kornak?- Belülről is, kívülről is látom ezt egyszerre, mégis nehéz rá válaszolni. Mindig az árral szemben úszom. Amikor nem lett volna szabad nonfiguratív képeket festeni, ilyeneket készítettem, bár fel lehetett fedezni ezeken is figurális elemeket. Most meg, amikor az új festészet térhódítása révén szinte kötelezővé vált a non- figuratívság, a nagyméretű vagdalkozás a korongecsettel, egyszer csak azon kapom magam, hogy figurális dolgokat ábrázolok, lazúrozva egy régies technikával, s mint egy öreg bácsi, tűhegyes ecsetekkel élvezettel piszmogok apró felületeken. Azt is mondhatnám, hogy ez egyfajta fejlődés eredménye, hisz mindig őszintén festettem, soha nem a kornak, irányzatoknak megfelelően. Húszévesen azt tudtam, a szögletes formákat, a kemény színellentéteket, az üvöltést, a rikácsolást, a har- sányságot, ezzel együtt némiképp az artikulálatlanságot, de ugyanakkor a kemény metszések révén valamifajta etikai határt, a saját magam által felállított törvények feltétlen betartását. Akkor ezt tartottam fontosnak, mára pedig talán többet tudok a festészetről és az életről, tehát tűnődő, elmélyültebb, meditatívabb lett a festészetem. A nonfigurációt már csak csontváznak tartom, amely jó, hogy megtartja a testet, de szebb, ha hús is rakódik rá. Nekem szinte mellékes a motívum, én emögött a világnak valami lényeges elemét alkarom megragadni. Legtöbbször madarak segítségével, mert ezen állatokat ismerem a legjobban. Ha tehát egy madarat festek, akkor azt úgy is lehet értelmezni, mint egy életérzést, egy kávéházi hangulatot, egy zsánerképet, egy parasztszoba belsejét, vagy egy rémisztő álom élményét. Ezek belső képeim kivetülései, ezért nagyon távol áll a valóságtól, aki úgy gondolja, hogy én egy madárfestő vagyok, ki ornitológiái szakkönyvek részére alkot. Nem is léteznek olyan madarak, amilyeneket festek. Nemrég tudtam meg a televízió Stúdió ’91 műsorából Bayer Ilonától, aki ugyan nem látta a képeimet, csak egy katalógusomat, hogy amit én művelek, az a leghagyományosabban értelmezett szürrealizmus. Meglepő magabiztossággal állította, holott ez ugyanolyan butaság, mintha valaki azt mondaná, hogy én egy organikus absztrakt festő vagy a magyarországi pop-artnak egyik képviselője vagyok. Elképesztő, miket tud meg az ember magáról! Nem környezetvédelmi segélykiáltásokat festek, mint ahogy P. Szűcs Júlia írta a Népszabadságban, nem realista madárképeket, hanem - bármennyire meglepődnek egyesek - Szemadám-képeket! Wahom Andrást tudom idézni: A művészet sem ez, sem az, a művészet az, amit én csinálok. Fel sem merül egy alkotóban, hogy na, akkor ma délután festek egy lírai absztraktot. Mindenki saját magát ábrázolja, illetve amit a legközelebb érez magához.- Ez hogyan történik?- Minden festőnél másképp. Az ideális - magam is tapasztalom -, ha kialakul a vászonnal egy párbeszéd, s nincsenek előképeim. Nem jó, ha az alkotás folyamatába beleszól az ember tudatos énje. Én többnyire utólag beszélgetek el a képeimmel tudatosan, festés közben hangulatok, érzelmek törnek elő, amelyek nem is tudom miért fontosak. Minden festő arra törekszik, hogy ezt a furcsa, lebegő állapotot megteremtse magában. Azt hiszem, a festészet lényege megtanulni, milyen állapotban lehet hozzákezdeni egy kompozícióhoz, zsigerileg és teljes emberséggel ráhangolódva. Egyszer lányommal szilveszter napján hajnalban kimentünk a ve83