Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)
vünkből ma már egy darabot sem lehet kapni. Nem tartom tehát alaptalannak, hogy a Képzőművészek Szövetségén belül a Művészeti írók Szakosztályának is tagja lettem, különösen, ha figyelembe veszem a pályázatokon nyert díjaimat. Jeligésen lehetett beadni a munkákat, emlékszem, Attalai Gáborral egyszer az első és a második díjat nekünk ítélték, s utána röhögve mentünk piálni, mert sok neves művészettörténészt előztünk meg, mi, a képzőművészek. Erre büszke vagyok és ellenérzést vált ki belőlem az a „tudományos” köntörfalazás, amellyel művészettörténészeink körülveszik a kortárs művészetet. Úgy állnak hozzá, mint a repülőgépes szolgálat pilótája a mezőgazdasághoz, aki fólérepül a tájnak, és tudja, hogy ezt a részt gyomirtózni kell, amoda meg mehet a műtrágya. Honnan veszik ehhez a bátorságot? Hol a mű és az elméleti tudás, melynek alapján ezt teszik velünk? Nemrég volt egy kiállításom a Lajos utcában, s nagy élvezettel olvastam a megjelent kritikákat és elemzéseket, melyeknek szerzői abban a hiszemben adták nyomdába termékeiket, hogy azok rólam szólnak. Kollegáim nem győznek figyelmeztetni, lehetetlenné tehet a pályámon, ha sokat publikálok különböző témákban. De miért ne tegyem, ha rendelkezem az ehhez szükséges adottságokkal. Annyira nem félek a valóban létező veszélyektől, hogy írtam egy zoológiái könyvet, amely nemrég jelent meg a Móra Kiadónál, Apokrif állattan címmel. Emiatt nyilván a zoológusok fognak megorrolni, de miért nem írták meg helyettem?- Újabban televíziós sorozatot is indított.- Ez a legveszélyesebb terület, amire valaha merészkedtem. Azt a feladatot tűztem magam elé, hogy művész szubjektivitásomtól megszabadulva, kizárólag ismeretanyagomra és barátaimra támaszkodva, eddig sosem látott módon megpróbáljam bemutatni a képzőművészetet a nézőközönségnek. Bebizonyítani, hogy a művészettörténészek és kritikusok állításaival szemben a képzőművészek maguk is tudnak beszélni a dolgaikról, sőt, bölcsebben és mélyebben. A művészek nem buta, hanem sokoldalú és árnyaltan gondolkodó emberek, kik állandóan képezik magukat, s hogy sokkal organikusabb a tevékenységük, mintsem fel lehetne osztani ilyen-olyan kategóriákra, stílusokra. Emellett meg szeretném ismertetni az érdeklődőket agyonhallgatott emberekkel, hisz művészettörténészeink jól felfogott csoportérdekből nem egy filosz pontosságával térképezték fel és szolgálták a művészetet, hanem amennyire támogattak, ugyanannyira irtogattak is. Azért vállaltam el ezt a sorozatot, mert teljesen szabadkezet kaptam, csak az ésszerű, józan belátás parancsol. Én találom ki, szerkesztem és vezetem a műsort. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy annak az ígéretnek a tudatában, hogy 1993. januáijától műsoromat a TV 1 átveszi, még semmi biztosat nem tudok. Tehát mint az életben annyiszor, megint a lövészárok túlpartján találom magam, mint Simonyi-Sema- dam Sándor leszármazottja, mint értelmiségi származású segédmunkás, mint avantgarde festő, mint mások szemében konzervatív festő, (hisz az avantgarde ma már árulójának tart) és folytathatnám a sort. Nem üldözési mániában szenvedek, csak próbálom megfejteni, miért maradok idővel mindig egyedül, mint most ezzel a nagy TV-műsorral. Igaz, ma már nem nagyon hiszek abban, amit több ember csinál. Talán azért sem bízom a filmművészet létezésében, mert annyian részt vesznek a filmek készítésében. Túl sok kompromisszum kell hozzá. Én, mint festő, egyedül dolgozom, természetesen a televízióban vannak munkatársaim, nekik technikailag és barátilag rengeteget köszönhetek, de a felelősség teljes egészében az enyém, ellentétben a nálunk szokásos felelősségmegosztással.- Feltűnő e műsorában, hogy mellőzve a megszokott, akadémikus nyelvezetet, mennyire közérthetően beszélgetnek a művészetről.- Azok bújnak érthetetlen, bonyolult szövegek mögé, kik e „szakmaisággal” semmitmondásukat kívánják leplezni. Sem vendégeimben, sem bennem nincs 82
