Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)

ként túltette magát negatív megnyilvánulásaimon, olyan művészt ismertem meg személyében, akihez nem tudom, hogy mérhetem-e magam.- Festményeit persze nemcsak Vaszkó Erzsébetnek mutatta meg.- Első kiállításomat 1969-ben rendeztem az Állattenyésztési Főiskolán, ahová jártam egy darabig. Zoológiái, természettudományos álmaim idő múltán szertefoszlottak, s bár továbbra is csodálattal töltött el, ahogy a tudós emberek szabadon járják a vidéket, figyelik a madarakat és rendszereznek, a tudományos közelítésnél fokozatosan fontosabbá vált számomra a művészi. Rájöttem, hogy az emberi tevékenységnek nem a látható valóság rendszerbe szedése a csúcsa, hanem az alkotás. Első kiállításom rögtön belesodort az akkori avantgardizmusba. Perifériára szorított, hogy azt ne mondjam, üldözött művészek közé kerültem. Én több szempontból is élveztem e marginális helyzet gyümölcseit. Sokan emlékeztek Simonyi- Semadam Sándor egykori pénzügyminiszterre, aki 1920-ban rövid ideig miniszter- elnök volt. Mondanom sem kell, hogy nevemnek, származásomnak csak hátrányát láttam. Ugyanakkor állatkertben dolgozó betanított munkásként magasan kvalifikált, tudományos dolgozók között szintén érezhettem erősen a társadalmi rétegzettséget. Harmadrészt képzőművészként is rám járt a rúd, bár ezt nem találtam annyira elszomorítónak, hiszen kiállításokon velem együtt ugyanazon periférián jelentek meg olyan idős, nagy mesterek, mint Komiss Dezső, Weszelszky Béla és még sokan mások, holott akkor én még teljesen fiatal, pályakezdő festőnek számítottam. Mágneses módon egymásra találnak azok az emberek, akik megpróbálnak nem a szokványos, előre kiépített csatornákban haladni. Ezzel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom a Képzőművészeti Főiskolához fűződő történetemet. Az állatkerti munka mellett néhány hónapig az Aeros nevű német cirkuszban is dolgoztam, miközben felvételit hirdettek a főiskolára. El is mentem „szerencsét próbálni”. Több százan lehettünk a Bábszínházban, amikor a rektor vagy rektorhelyettes tartott egy rettenetesen sértő beszédet. Kifejtette, mennyire nevetséges, amint mi ott ülünk abban a hitben, hogy művész lesz belőlünk, ez hamvába fúlt, hülye, gyerekes illúzió. Az egész társaságot eltette a sufniba. Olyan düh ébredt bennem, magamban arra gondoltam, hogy édes barátom, terád már senki sem fog emlékezni, amikor az én nevemet még mindenki ismerni fogja. Ezzel az indulattal kezdtem el rajzolni, majd egy óra múlva lecsaptam a ceruzát és otthagytam az egészet. Nyilván állati szart rajzoltam, de nem a felháborodás felejttette el velem az illető nevét, ha nagy festő lett volna, ma is emlékeznék rá. Ezen eset jól jellemzi önértékelési zavaromat, a bennem levő agresszivitást, sértettséget, de az elszántságot is. Nem tudom, hogy bátorságom vagy vakságom miatt mentem-e a falnak. Indulataim vittek azok közé, akik esetleg a Képzőművészeti vagy Iparművészeti Főiskoláról jöttek, de nem találtak megértést, befogadást, és egy csomó olyan gesztust kezdtek kipróbálni, amely az akkori világban szokatlannak számított. Nem említek neveket, hiszen egy ötven fős listát kellene felsorolnom, akik néhány évvel később a Balatonboglári Kápolnatárlat sorozatban közreműködtek. Ezek az emberek személyiségükkel, de még inkább munkáik által nagyon erősen hatottak rám. Hihetetlen tudásvágy feszített, annak ellenére, hogy az iskolában mindent megtettek ennek letörése érdekében. A Rákóczi Gimnáziumba jártam, s még ma is indulatok élnek bennem, ha rágondolok, hisz 95%-ban olyan tanárok tanítottak, hogy húszéves koromban kellett elővennem Ady Endrét, megnézni, talán mégsem volt annyira hülye ez a költő. Állatkerti dolgozóként lapoztam fel újra történelem- könyveimet, hátha mégis mond valamit az az idiotizmus, amelyet osztályfőnököm próbált tölcséreken a fejünkbe tölteni. Amit a középiskolában négy éven keresztül nem tanultam meg, azt hatalmas örömmel egy év alatt magamba szívtam és rájöttem, hogy a dolgok önmagukban is hihetetlenül színesek, sokfélék. Jellemző ak78