Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - K. Tóth László: „Szeretném, ha képeim itthon maradnának” (Beszélgetés Szemadám Györggyel)
kori kitartásomra, hogy elolvastam Darwin összes műveit, az Ótestamentumot vagy Joyce Ulysses-ét. Magamra róttam feladatokat, melyeket teljesítettem, hisz nem akartam belerekedni az állatápoló kirekesztettségébe, értelmiségi létre vágytam. Ebben az időszakban az összes folyóiratot megvettem, színházba, moziba jártam, az Egyetemi Színpadon valamennyi fontosabb előadást láttam. Ez a fanatikus ismeretszerzési vágy vitt arra, hogy a kortárs képzőművészek munkáit szinte kényszeres pontossággal megismerjem. Minden kiállításra eljártam, gyűjtögettem, jegyzeteltem. Ennek ellenére hézagos ismeretekre tettem szert, részint a kor adta lehetőségek miatt keveset lehetett olvasni a modern festészetről, részint mert mindig egy szűk szelethez jutottam. Mondjuk, Domanovszky Endrének elég volt egy képét megnéznem, hogy a továbbiakban ne érdekeljen.-Hogyan hatott művészetére a kortársak megismerése?- Ez a kényszeres pontosság és tanulnivágyás oda vezetett, hogy elkezdtem képhamisítványokat készíteni. Elolvastam például Barcsay Jenő Tér és forma című könyvét, majd hozzáláttam egy képhez, és azon gondolkodtam, ő hogyan festené meg? És festettem Barcsay-képeket. Egy időben Anna Margitot utánoztam, tubusból nyomva, nyers színekkel, népi giccsekkel felruházva. Azért említek két ilyen ellentétes példát, hogy érzékeltessem, engem minden érdekelt. Később próbálkoztam Komiss Dezsővel, készítettem Bálint Endre-imitációkat, de ugyanígy loptam a többi kortársamtól is. Egy héten legalább nyolcféle stílusban festettem, nekem ez jelentette a főiskolát. Mások értetlenül figyelték, miért nem egy stílust edzek meg, de nem tudtam választani a szecesszió formagazdagsága, a népművészet emelkedett puritanizmusa, a neokonstruktivizmus és a szürrealizmus világa között. Nekem ezek mind kellettek, s ma már hihetetlennek tűnik, de megfestettem hetente vagy húsz képet. Akkor ugyan komoly alkotásoknak tartottam, sokat ki is állítottam közülük. Némelyikkel ha mostanában találkozom, szinte reszketek, milyen marhaságot fogok látni, de érnek meglepetések, előfordul, hogy jókat találok közöttük. De azért inkább csak stúdiumokként kell felfogni e munkáimat. A hetvenes évek elején rendkívül erőteljesen jelentkezett Magyarországon a neokonstruktivizmus, egy másfajta szemlélet ütötte fel a fejét a konceptuális művészet formájában, mely mögött fel lehetett fedezni akár még pop-artos beütéseket is. Ezek az áramlatok erősen elkaptak, s hosszú időre meghatározták tevékenységemet. Másod-, harmadmagammal a legfiatalabb, s ezért talán a legképlékenyebb festőként csatlakoztam a Balatonboglári Kápolnatárlat művészeihez, mely a magyar avantgarde példátlan összefogásának, egyedülálló vállalkozásának bizonyult. Egy rendőri roham vetett véget e műhelynek, mely után a társaság másokkal feldúsulva behúzódott a Fiatal Művészek Klubjába. Egy-két évig még folytatódtak a nagy volumenű csoportkiállítások, majd mindenki egyéni útra lépett.-Nem lettek Önök ezáltal védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak?- Korábban úgy véltük, hogy a csoportban végzett tevékenység védelmet jelent. Ez óriási tévedésnek bizonyult, amit már a gimnáziumban megtanulhattam volna. Négy barátommal egyforma inget hordtunk, mi voltunk a vörösingesek. Ez any- nyira irritálta a tanárokat, hogy akkor is intőt kaptunk, ha semmit sem csináltunk, abszolút fekete bárányokként kezeltek bennünket. A kultúrpolitika a csoportokra ágált igazán, hiába próbáltuk védeni magunkat azáltal, hogy neveket hívtunk meg Balatonboglárra pajzsként magunk mellé, Weöres Sándortól Károlyi Amyn keresztül zenészekig rengeteg embert. Azt értük csak el, hogy őket is lehúztuk, befeketítettük. Ez rádöbbentett minket arra, hogy az egyéni út vállalása sokkal több működési lehetőséget rejt magában, a kultúrpolitika pedig boldogan fogadta szétválásunkat, és azzal a módszerrel, hogy az egyiket bottal, a másikat mézesmadzaggal fogadja, meg is osztotta a társaságot. A tagok közül, akik egykor 79
