Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Sándor Iván: Az integritás kalandjának utolsó szakasza (A Bánk bán ötödik felvonása)

(A kő visszagördül)

Hosszan kitartott pillanata a drámának az önmagát kötöttségeitől elszakított ember integritásának kinyilvánítása. Bánk e magaslati helyzetében a Kőgörgető mitikus-modern pillanatát éli át: a visszagördülés előtti pillanatot. A gyorsuló zuhanás, ami majd következik, nemcsak az ötödik felvonás, hanem az egész dráma kibontakozása és betetőzése. A kaland utolsó szakasza. Bánk még mindig nem ingott meg, szilárdan áll szuverenitása tudatában. Az első „kimozdító” erő Petur vádja. Solom, aki a Király néma utasítására kisietett a trónteremből, arra a hírre, hogy „Hurcoltatik Petur bán és egész / Háznépe lófarkon”, visszatér: „Késő! kiszenvedett már - gyermekeit / Kérdezte. Egy átkot nyögött ki még / Nagyasszonyunkra és az alattomos / Gyilkosra...”

Bánk hallja Solom szavait: „Petur engem átkozott alattomos / Gyilkosnak próbálja azért visszanyerni kizökkent egyensúlyát, megismétli a mondatot, de hozzáteszi: „ámde őt is átkozá!” (Gertrudist). A Király híveit szólítja fel, hogy vívjanak meg Bánkkal az ,gírpád és Bor vére közt / Folyó dologban” egyedül bíróként fellépő Magyarország nevében. De: „Nincs senki...” A némaság azonban Bánkot most már nem erősíti. Rajta Petur átka, amit Solom tovább erősít („Ártatlan” - ezt nyögé utólszor az / Elhunyt szerencsétlen, hallotta ezt ősz / Atyám - az ő szavára megvívok”), és Myska is kinyilvánít, „orozva-gyilkolónak” nevezvén Bánkot, amivel „föladja” a végszót a Királynak Gertrudis ártatlanságáról (Endre azonnal elfogadja): „Úgy hát átkozott legyen, ki a nemes / Kardot belemártja egy alattomos / Gyilkosnak a vérébe

Mikhál megszólalása az alágördülés következő fokát jelenti Bánk számára, hiszen már úgy beszél, mintha Bánk vétke nemcsak nyilvánvaló volna, de hívei számára is olyan irtóztató tett, ami miatt végérvényesen erkölcsi ítélet alá kerül. Ellenfeleinek, az udvariaknak a hangulatát-ellenpontját mintha Mikhál is igaznak tartaná, amikor Bánk gyermekét így menti: „... Ez, szegény, nem vétkezett, mint / Az atyja, - ezt fogom kiáltani - / Magyarok! nem ölte ez meg a királynét, / Nem pártütő ez, mint az atyja...” De Bánk továbbá arról is értesül, hogy a bojóthiak „tűz, víz, veszély és gyilkosok” között megintcsak bújdosóként indulnak el száműzetésük körforgásában, miközben az egész udvar elfordul tőle („Királyi-gyilkos! El vele!”) Következik Melinda még az öntudat megmaradt töredékeit is semmivé foszlató halálával való szembesülés, Bánk teljes önmaga ellen fordulása („nem ezt akartam én”), Tiborc alávetettségének (Tiborcként való önmegszüntetésének) ténye, ami után Solom is csak szánakozik rajta már, mint olyan személyen, akit semmi más nem kapcsol a világhoz, csak veresége, magánya, szánalomra méltó volta („Nézd, uram, e csüggedést! ...”) Az alágördülés utolsó szakasza: Bánk önmaga minden törekvését önmaga teljes megszüntetésével semmisíti meg: „Vég semmiség az én ítéletem és ama NAGY KALAND befejeződéseként: „... az angyal, mely jegyezte / Botlásaimnak számát... Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élet könyvéből.”

(A „semmi” mint személyes és világállapot)

Mi töri meg Bánkot? - hallatszik a kérdés másfél évszázada. Gertrúd halála? Gertrúd megölése miatt való elítélése saját hívei által? Melinda halála? Kérdezzük inkább így: mi semmisíti meg Bánkot? Nem „ez”, nem „amaz”. Minden, együtt. (Ezért sem fejeződhet(ne) be a dráma a negyedik felvonással.) A bukásba az so50