Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Sándor Iván: Az integritás kalandjának utolsó szakasza (A Bánk bán ötödik felvonása)

dórja, hogy az önmaga elé tűzött cél meghaladta erejét. Minden akadályozza, ami éri őt, integritásának megvalósítását (s a megvalósítással önmagának a haza szol­gálatára való alkalmassá formálását). Abban a világban nincs út arra, amerre ő elindult; az integritásvágy attribútuma az ember számára a zsákutcába jutás. Minden hamis. („... minden e szerént tehát hamis / S megcsal, - keresse bár az ember a - / Hol akarja - legtisztábbnak mutassa / Magát, de egyben mégis mocs­kos az.”) Bánk beszorul - beszorítják - abba a létsávba, amely csak egyén és hatalom (társadalom) viszonylatát ismeri. Ez szűk (korlátozott) hely a számára, énje fel­morzsolódik. Az ötödik felvonás végére teljesen magára marad, kizáródik-kizárja magát a világból. Melinda meghalt, Petur meghalt, Gertrudis meghalt, Biberach meghalt. A Király ellene fordult. Az udvar - Myska, Solom, Izidora, udvornikok - ellene fordult. Tiborénak vissza kellett húzódnia Bánk mozgásterének megszűn­tével. Mikhál és Simon az újabb bújdosásra, a további emigrációra készül. Viszik (hogy rejtsék) Bánk fiát is. Említettük már: Bánk magánya a drámairodalom leg­nagyobb magánya; említettük már: Oedipusnak ott vannak az istenek, Hamletnek ott van Horatio, Vladimirnak Estragon. Bánknak csak Melinda holtteste marad. (Utolsó mondata: „Engedd meg illendően eltemettetnem.”) Oedipust Antigoné ve­zeti tovább („Vak aggastyánnak lánya, mondd, Antigoné, / mely tájra értünk...?), Bánk gyermekét Mikhál és Simon menekítik el. Történetét senki sekinek tovább nem adja (nincs Horatiója); megoldásra-megváltásra nem számít (Godotja nem ér­kezik). Végső helyzete: a semmi. O mondja ki: „Vég semmiség az én ítéletem Ez a semmi az ó létállapota, s egyben a dráma végső világállapota. Mindenki, aki Bánk „köréhez” és Gertrudis „köréhez” (Arany János beszél így róluk) tartozik, meghal, leépül, menekül, eltűnik az ötödik felvonás végjátékában. Egyszerre valósul meg a magyar irodalomban egyedülállóan megelőlegezett modemitás és az egyedüál- lóan megelőlegezett finitizmus. Heidegger és Prohászka. A végső idegenség a lét­ben és a végső magára maradás a bújdosásban. Van azonban Bánknak a „köréhez” tartozókkal és a többiekkel szemben kiharcolt többlété, s ez (újra csak) az ötödik felvonásnak mint drámai kifejletnek az élménye. Valamit azért megőriz a fölmor- zsoltatásban. Bánk egész irodalmunk egyik első - sokáig egyedülálló - alakja, aki előtt megjelenik saját önképe, mint felismerés. Szembe tud nézni önmagával. Az önfelismerés is attribútuma az alaknak, a gesztus is a műnek. Bánk drámájának különös sajátossága, hogy felismeri, miben (miért) bukott meg, nemcsak a világ szemében, hanem önmaga mértéke szerint is. A későbbi pszichológiai dráma eszköztárába illő folyamatban megy végbe ez, el- ütően a mű cselekmény-dramaturgiában kifejeződő megoldásaitól. Persze nem annyira, mint amennyire legtöbb magyarázóját megoldhatatlan értelmezési fel­adat elé állította az, hogy Bánk elnémulva fogadja az újabb és újabb csapásokat, és miközben „oszlopként áll”, valójában (belül) zuhan. Sokan azért fogadták meg­értéssel az ötödik felvonás első részét, mert ott Bánkot méltósága teljében látják. Pedig a méltóságot az összeroppanás, az elnémulás és a zuhanás (ama mitikus kő- görgetés visszaútja) sem nélkülözi. A méltóság itt a - kivételes - önfelismerési fo­lyamat, amely két záró-monológjában (az „0, hogy néked is csak egy / Volt éle­ted...” és „Az én siket fájdalmaimra...” kezdetűben) fejeződik ki. A belső önfelis­merést kifejező szavakban tehát, és nem a cselekményben. Nem tett történik meg; ami végbemegy: néma kivérzés. A lényeginek a belső színtérre való visszaszorulá­sát fejezi ki, hogy más a dráma kezdetének éjjeli világa, és a dráma végének éjjeli világa. Ott minden feszült, mozgásban van, lázas, kirobbanó; itt minden statikus, elnémuló, megszüntető. Ott fölgyorsultak az események, itt minden lelassul, meg­51

Next

/
Oldalképek
Tartalom